A rajzok mappákba fűzve porosodtak egy háromméteres, elhúzható tetőpolc hátsó szegletében.
Emlékeim szerint, ezen a polcon „apróbb” korunkban nyugodt
szívvel mászkáltunk négykézláb testvéremmel, ahol mindenféle érdekességet
lehetett találni, de többnyire csak lomtároló néven emlegették.
A gyermekrajzok
enyhe elszíneződése és porosodása a testem méretével és a betöltött éveim
számával egyenes arányban növekedett. Közel négy évtized távlatából ismét
felfedeztem az eltolható polcszerkezet kétirányú mobilitását, ahol a nevezett
rajzok, festmények, kollázsok, ruhatervek mappákban hevertek.
A mappákban rejlő munkák és a bennük lévő kifejező erő újra felfedezése vezetett ahhoz, hogy alkotásaimban feldolgozzam gyermekkori élményeimet.
Bartus Ferenc legutóbbi – legtöbbünk által csak online látott
kiállításán - vudu istennők, vajákosok, nőiségüket titokba vonó ősanyák
derengtek elő a hétköznapok látszatfüggönye mögött, furcsa, kényszeredett
emlékek visszfényeként. Most azonban mintha otthonosabb terepen járnánk:
bicebóca, de büszke vitézek, gombszemű királykisasszonyok térnek a
régmúltunkból vissza.A mappákban rejlő munkák és a bennük lévő kifejező erő újra felfedezése vezetett ahhoz, hogy alkotásaimban feldolgozzam gyermekkori élményeimet.
Az alkotás folyamatában ismét egy időutazás lett a fő motivációs forrás,
amikor újraélhettem rég elfeledett emlékeimet.
Kings and adventurers
The almighty
Adventurers
120x100 cm
Wizard
110x90 cm
Little king
Rust knight
Tiny people
125x150 cm
Flower Warrior
100x125 cm
145x120 cm
150x125 cm
120x100 cm
110x90 cm
70x50 cm
Defenders
50x60 cm
78x58 cm
Királyok és kalandorok című kiállítás nyomán
Történt ugyanis, hogy egy alkalommal az óvónéni által gondosan összefűzött kötegben saját, 4-5 éves korában készült rajzai kerültek a kezébe. Tulajdonképpen semmi rendkívüli sajátosság sem volt bennük, csak mindaz, ami a mesék csodákba könnyed természetességgel röppenő világára fogékony, környezetét, a nagymama kertjét végeláthatatlan kalandként befogadó kisgyerek megörökít a papírlapon.
Alapjában véve ehhez hasonló hősöket, ilyen
girbegurba házakat, kócos ágú fákat rajzol szinte minden 4-5 éves kisgyerek, ha
ceruzához, zsírkrétához, gombfestékhez jut. Ám a mindenki mögött mégis ott van
az egyedüli példány, Feri, a kissé magának való, szemlélődó kazincbarcikai
kisóvodás, s ott vannak maguk a rajzok, melyek szereplői nem sejthették, hogy
néhány évtized múlva ismét fel kell lépniük Bartus Ferenc, a festő képein.
A gyerekrajzok inspiratív szerepét legkésőbb Klee óta nagyon sokan felismerték, programszerűen Dubuffet és az art brut, de talán a legharsányabban, valódi eruptív erővel a COBRA-csoport művészei. Corneille, Alechinsky és társaik hasznosították őket. Ők azonban elsősorban panaceát kerestek és találtak bennük, gyógyszert a betokosodott, a konvenciók által nehezen mozdíthatóvá csavarozott művészi alkotómódszer fellazítására, spontánná tételére. Ezért mintegy utánozták őket, hogy maguk is gyakorolni tudják (látszólagos) reflektálatlanságukat, a gyakorlatlan kéz mozdulataiból fakadó (látszólagos) ügyetlenségüket, szinte eszköztelenül is világokat teremteni tudó mivoltukat. nem a koppenhágai, brüsszeli, amszterdami kislányok és kisfiúk konkrét rajzai voltak fontosak számukra, hanem maga a gyerekrajz, mint az ezek összességéből lepárolható és besűríthető fogalom.
Természetesen ez is legitim, s a modern képzőművészet történetében fontossá váló eljárás, Bartust azonban más érdekelte. Nem próbált se lélekben, se technikában újra kisgyerek lenni. Láttukra felidéződik ugyan gyerekkora, annak hangulata, élményvilága, de egykori rajzait az érett festő szemével vizsgálja. Szemrevételezi kiskori önmaga próbálkozásait a perspektíva és a legnagyobb felületek alkalmazására, s jogosan dicséri meg egykori leleményét, mikor egy elnyúló faág hajló vonalára fűzte fel oromfalú házacskáinak sorát.
Tulipános királylányait és fakardos királyfiait azonban kiemeli otthonos közegükből, felnagyítja, s egy számukra és számunkra is szokatlan szituációba helyezi őket. Az eredeti alapján ugyan meglehetősen pontosan másolja le esetlen vagy épp magabízó mozdulataikat, suta kezecskéiket, kiforduló lábfejeiket, de ha úgy ítéli meg, változtat színezésükön, egy- egy motívumukon. Arról nem is beszélve, hogy néha megsokszorozza szereplőit, közös képeken lépteti fel a különböző rajzok hőseit.
Különös metamorfózis történik tehát: az ártatlannak vélt szem és a mesék vagy éppen Lázár Ervin történetei által terelgetett gyermeki fantázia bizonyosan nem tudatos művészi szándékkal készült teremtményei most egy nagyon is reflexív alkotói intenció alanyaivá válnak. Nincs arról szó, hogy Bartus elidegenítené őket, inkább úgy olyan komoly kíváncsisággal vizsgálgatja kalandorait, mint a gyerek a kezébe kerülő különös formájú kődarabot vagy egy kapálózó lábú bogarat. Botocska helyett ecsettel piszkálja meg kicsit őket: próbálgatja, hogy viselkednek számukra szokatlan körülmények között.
Ezt a célt szolgálja a gyakran tapétaszerűen, vagy a régebben divatos, mintásra gumihengerezett szobafalakra emlékeztető egyneműsített háttér, faleveleket, kisbikát vagy éppen egy zöld, kissé ferde szájú királyfit megsokszorozva. Egy másik lehetőség, hogy elhelyezi közöttük magánmitológiájának régebbi képeiről ismert, hol apotropaikus, bajelhárítóul szolgáló, néha viszont akár kellemetlen érzeteket keltő szereplőit, az emberfejű kutyát, a fekete párducot, a páviánt, a homonculust. Egy gyermeki („négyszögletűen kerek”), és egy felnőttebb, szürreálisabb, kiszámíthatatlanabb mesevilág ütközik, keveredik itt egymással, izgalmas képi és befogadói feszültséget keltve.
De vannak olyan képek is, ahol a gyerekrajz egy-egy tulajdonsága, eleme lesz felhangosítva. A pirosruhás, magányos figura így kezd el úszni a levegőben, az eredetileg textilkollázsként született virágszemű bohóc így válik szomorú, bociképű mágussá. S persze vannak képek, melyeken alig leljük nyomát a felnőtt festő omnipotenciájának, ezeken mintha teljesen szabadon engedné a kisgyerek világra csodálkozó szemét. Mert igaza van abban, amit a kiállításhoz készült kommentjében ír: tényleg egy időutazásban is részesülhetünk. Ott lehetünk a nagymama varázslatos kertjében, koronás, tarka nadrágos kalandorokként eredhetünk a pityergő királylányok nyomába. Nem csak a meserétegek kavarodnak furcsa eleggyé e képeken, hanem az ártatlanság, a nyitottság, a természetesség és a tudatosság, a reflexivitás, a mérlegelés elemei is.
A gyerekrajzok inspiratív szerepét legkésőbb Klee óta nagyon sokan felismerték, programszerűen Dubuffet és az art brut, de talán a legharsányabban, valódi eruptív erővel a COBRA-csoport művészei. Corneille, Alechinsky és társaik hasznosították őket. Ők azonban elsősorban panaceát kerestek és találtak bennük, gyógyszert a betokosodott, a konvenciók által nehezen mozdíthatóvá csavarozott művészi alkotómódszer fellazítására, spontánná tételére. Ezért mintegy utánozták őket, hogy maguk is gyakorolni tudják (látszólagos) reflektálatlanságukat, a gyakorlatlan kéz mozdulataiból fakadó (látszólagos) ügyetlenségüket, szinte eszköztelenül is világokat teremteni tudó mivoltukat. nem a koppenhágai, brüsszeli, amszterdami kislányok és kisfiúk konkrét rajzai voltak fontosak számukra, hanem maga a gyerekrajz, mint az ezek összességéből lepárolható és besűríthető fogalom.
Természetesen ez is legitim, s a modern képzőművészet történetében fontossá váló eljárás, Bartust azonban más érdekelte. Nem próbált se lélekben, se technikában újra kisgyerek lenni. Láttukra felidéződik ugyan gyerekkora, annak hangulata, élményvilága, de egykori rajzait az érett festő szemével vizsgálja. Szemrevételezi kiskori önmaga próbálkozásait a perspektíva és a legnagyobb felületek alkalmazására, s jogosan dicséri meg egykori leleményét, mikor egy elnyúló faág hajló vonalára fűzte fel oromfalú házacskáinak sorát.
Tulipános királylányait és fakardos királyfiait azonban kiemeli otthonos közegükből, felnagyítja, s egy számukra és számunkra is szokatlan szituációba helyezi őket. Az eredeti alapján ugyan meglehetősen pontosan másolja le esetlen vagy épp magabízó mozdulataikat, suta kezecskéiket, kiforduló lábfejeiket, de ha úgy ítéli meg, változtat színezésükön, egy- egy motívumukon. Arról nem is beszélve, hogy néha megsokszorozza szereplőit, közös képeken lépteti fel a különböző rajzok hőseit.
Különös metamorfózis történik tehát: az ártatlannak vélt szem és a mesék vagy éppen Lázár Ervin történetei által terelgetett gyermeki fantázia bizonyosan nem tudatos művészi szándékkal készült teremtményei most egy nagyon is reflexív alkotói intenció alanyaivá válnak. Nincs arról szó, hogy Bartus elidegenítené őket, inkább úgy olyan komoly kíváncsisággal vizsgálgatja kalandorait, mint a gyerek a kezébe kerülő különös formájú kődarabot vagy egy kapálózó lábú bogarat. Botocska helyett ecsettel piszkálja meg kicsit őket: próbálgatja, hogy viselkednek számukra szokatlan körülmények között.
Ezt a célt szolgálja a gyakran tapétaszerűen, vagy a régebben divatos, mintásra gumihengerezett szobafalakra emlékeztető egyneműsített háttér, faleveleket, kisbikát vagy éppen egy zöld, kissé ferde szájú királyfit megsokszorozva. Egy másik lehetőség, hogy elhelyezi közöttük magánmitológiájának régebbi képeiről ismert, hol apotropaikus, bajelhárítóul szolgáló, néha viszont akár kellemetlen érzeteket keltő szereplőit, az emberfejű kutyát, a fekete párducot, a páviánt, a homonculust. Egy gyermeki („négyszögletűen kerek”), és egy felnőttebb, szürreálisabb, kiszámíthatatlanabb mesevilág ütközik, keveredik itt egymással, izgalmas képi és befogadói feszültséget keltve.
De vannak olyan képek is, ahol a gyerekrajz egy-egy tulajdonsága, eleme lesz felhangosítva. A pirosruhás, magányos figura így kezd el úszni a levegőben, az eredetileg textilkollázsként született virágszemű bohóc így válik szomorú, bociképű mágussá. S persze vannak képek, melyeken alig leljük nyomát a felnőtt festő omnipotenciájának, ezeken mintha teljesen szabadon engedné a kisgyerek világra csodálkozó szemét. Mert igaza van abban, amit a kiállításhoz készült kommentjében ír: tényleg egy időutazásban is részesülhetünk. Ott lehetünk a nagymama varázslatos kertjében, koronás, tarka nadrágos kalandorokként eredhetünk a pityergő királylányok nyomába. Nem csak a meserétegek kavarodnak furcsa eleggyé e képeken, hanem az ártatlanság, a nyitottság, a természetesség és a tudatosság, a reflexivitás, a mérlegelés elemei is.
Gyerekmesék –
felnőtteknek, olyanoknak, akik néha szívesen lennének újra gyerekek.
Magyar Műhely Galéria, 2021. szeptember 29.
Pataki Gábor
