Örök jelen
Bartus Ferenc tere és ideje
s
nincs múlt, jelen, sem jövendő
csak
egy vastag gyapjúkendő,
annak
bolyhos melegében
ringok
a világ ölében.
(Orbán
Ottó)
Van,
hogy nem számít, mikor élünk. A jelenben, persze, a mostban. De se a jelent,
sem ezt a mostot nem tudjuk sohasem
megragadni – mire megtörténne, elmúlik. Az élet "folyamatos jelen"; a
létezés állandó. Azt észlejük, ez
utóbbit tudjuk. Az érzékelés tudást szül, a tudás fogalmakat. Az elme pedig
jön-megy, járkál oda-vissza érzetek és fogalmak egyszerre változó és állandó
közegében. Mígnem kiderül, hogy a változóban folyvást szaporodik az állandó, a
szilárd pedig korántsem stabil. A jelen-létben esszenciálisan benne van a lét,
de ezt a tapasztalat nem, csupán a tudat igazolja. A tudat a tapasztalásból
tömböket csinál – így próbálja az itt-létben a létezést megragadni. Egyebek
mellett: művekben. Ilyenkor – az alkotás folyamatában és a szemlélés idején – valóban
nem számít, mikor élünk, melyik mostban.
Akkor sem, ha a mű alkotója a saját-jelenre reflektál és a mi-jelenünkre kíván
hatni. Ha pedig az itt-lét szorításában magát a létet bolygatja, az idő
kiszabadul a 'jelen' markából és a 'lét' alakját ölti magára. Nem válik, nem
válhat azzá (nem volna szép, ha égre
kelne az éji folyó csillaga), de létezővé igen, ami a létet – magán s magában
egyaránt – hordozza. Korunk festői közül ehhez az idő- és létfelfogáshoz számomra
Bartus Ferenc művészete áll a legközelebb.
Vannak
képek, amiket olvasunk, és van, ahol a helyünket keressük. Vannak, melyeket
érteni szeretnénk, mások az érzelmeinket mozgósítják. Bartus Ferenc festményei
előtt a szemlélő-én egyszerűen csak élni akar. Nem „így” és nem „úgy, mint”. Nem
csillagvirágos mezőn, kutyatestben; bölényméhben; macskafejű mininapóleonként,
vagy tengermélyben. Még csak nem is álomvilágban, gyerekként ’mesék tején’ vagy
ősi mítoszok közegében. Holott szeretjük az analógiákat, élni sem tudunk
nélkülük. Ahogy Mayol keze leválik a létráról és a búvár elindul a delfin felé,
magasból a mélybe, fényből a sötétbe, kékből a feketébe… De a Grand Bleu kamerája távolodik – sosem
fogjuk látni azt a tekintetet, ami Jacques-ot a fent-lét valóságából a tér
nélküli időbe vonzza. Ez a tekintet itt van, Bartus festményén (Születésnapomra); manatus fürkészi a humanust,
aki az ő valóságába tévedt. Szájában virág: ajándék, béke, ígéret, otthon.
De
a párhuzamok, a hasonlóságok és megfelelések más utakra is elcsábítanak. Legkivált
a „századelőre”: Toulouse-Lautrec kutyája, Vrubel tündérei és démonai,
Ciurlionis Békessége, Monet
tavirózsái, Modigliani gladiólusza, Julia Margaret Cameron mítikus madonnái,
Lewis Caroll fotóin a kis Alice Lidell, Csodaország keserű angyala… Ismerős
világok Bartus közelében. Miként ilyenek a magyar szecesszió rokon világai is, Gulácsy,
Mednyánszky, Csontváry, Csáth befelé táguló terei. És a kortársak: Szabados
Árpád, Részegh Botond, Szász Sándor, s az írók, Tandori, Petri, Bodor Ádám.
Valamiként,
persze, mind ott vannak a Bartus-festményeken. Lautrec hajat fésül, Szabados
vonalat rajzol és előhívja a képet,
Csontváry megfest minden kéket, Petri
úgy menekül a fény felé, hogy tudja: odafönt nincs. Mégis, ezek a kirándulások valójában
az időben biztonságot kereső elme játékai és tévedései. Hiszen: a Bartus-műben esszenciálisan benne van mindez és még
számtalan más, de ezt a megélés nem,
csupán a tudat igazolja. Az analógiák helyén a létre segített, létbe vetett
képek; inkább előttük álljunk „egy szebb lelki világ szent óráit” élve – hogy az
örökké modern Berzsenyit is fölidézzük.
Különös,
hogy Bartus képei mennyire elbeszélőnek mutatják magukat. Ám a címadás és a
markáns narratíva ellenére sem lehet ’olvasni’ őket, legkivált dekódolni. A mű egésze áll ellen minden efféle
szándéknak. Foltok, rétegek, hiányok s a telítettség gamma-értékei alkotják a
festmények matériáját. Az eltűnés és előtűnés alakzatai. Az előhívás erőteljes
és a rejtve hagyás tétova gesztusai. A muráliákra jellemző visszafogottság,
hűvösség, alázat - máshol a csillogásig élénk kolorit. Egybefonódás vagy
ambivalencia? Nincs válasz. A válasz nyelvet feltételez, a nyelv pedig fogalmi
háló. Márpedig ebben a világban ilyen hálóval nem lehet sireniát fogni.
Bartus
festményei előtt a szemlélő valóban nem „így” vagy „úgy” él. Hanem feltétel
nélkül. Megfontolások, körülmények, korlátok és fenntartás nélkül. Ahogyan nem
lehet idekint vagy odafönt, de lehet, talán, idebent. Örök
jelen – ez Bartus Ferenc tere és ideje. Érteni nincs esély. Tapasztalni végképp.
Mégis mindenkor a birtokunkban. Volt, van és lesz.
Tat Galéria, Budapest, 2017. november 17.
Mányoki Endre
