2017. december 13., szerda

"A LÉTEZÉS PEREMÉN" 2017.11.27.













Örök jelen
Bartus Ferenc tere és ideje                                                           

s nincs múlt, jelen, sem jövendő
csak egy vastag gyapjúkendő,
annak bolyhos melegében
ringok a világ ölében.
(Orbán Ottó)

Van, hogy nem számít, mikor élünk. A jelenben, persze, a mostban. De se a jelent, sem ezt a mostot nem tudjuk sohasem megragadni – mire megtörténne, elmúlik. Az élet "folyamatos jelen"; a létezés állandó. Azt észlejük, ez utóbbit tudjuk. Az érzékelés tudást szül, a tudás fogalmakat. Az elme pedig jön-megy, járkál oda-vissza érzetek és fogalmak egyszerre változó és állandó közegében. Mígnem kiderül, hogy a változóban folyvást szaporodik az állandó, a szilárd pedig korántsem stabil. A jelen-létben esszenciálisan benne van a lét, de ezt a tapasztalat nem, csupán a tudat igazolja. A tudat a tapasztalásból tömböket csinál – így próbálja az itt-létben a létezést megragadni. Egyebek mellett: művekben. Ilyenkor – az alkotás folyamatában és a szemlélés idején – valóban nem számít, mikor élünk, melyik mostban. Akkor sem, ha a mű alkotója a saját-jelenre reflektál és a mi-jelenünkre kíván hatni. Ha pedig az itt-lét szorításában magát a létet bolygatja, az idő kiszabadul a 'jelen' markából és a 'lét' alakját ölti magára. Nem válik, nem válhat azzá (nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga), de létezővé igen, ami a létet – magán s magában egyaránt – hordozza. Korunk festői közül ehhez az idő- és létfelfogáshoz számomra Bartus Ferenc művészete áll a legközelebb.

Vannak képek, amiket olvasunk, és van, ahol a helyünket keressük. Vannak, melyeket érteni szeretnénk, mások az érzelmeinket mozgósítják. Bartus Ferenc festményei előtt a szemlélő-én egyszerűen csak élni akar. Nem „így” és nem „úgy, mint”. Nem csillagvirágos mezőn, kutyatestben; bölényméhben; macskafejű mininapóleonként, vagy tengermélyben. Még csak nem is álomvilágban, gyerekként ’mesék tején’ vagy ősi mítoszok közegében. Holott szeretjük az analógiákat, élni sem tudunk nélkülük. Ahogy Mayol keze leválik a létráról és a búvár elindul a delfin felé, magasból a mélybe, fényből a sötétbe, kékből a feketébe… De a Grand Bleu kamerája távolodik – sosem fogjuk látni azt a tekintetet, ami Jacques-ot a fent-lét valóságából a tér nélküli időbe vonzza. Ez a tekintet itt van, Bartus festményén (Születésnapomra); manatus fürkészi a humanust, aki az ő valóságába tévedt. Szájában virág: ajándék, béke, ígéret, otthon.

De a párhuzamok, a hasonlóságok és megfelelések más utakra is elcsábítanak. Legkivált a „századelőre”: Toulouse-Lautrec kutyája, Vrubel tündérei és démonai, Ciurlionis Békessége, Monet tavirózsái, Modigliani gladiólusza, Julia Margaret Cameron mítikus madonnái, Lewis Caroll fotóin a kis Alice Lidell, Csodaország keserű angyala… Ismerős világok Bartus közelében. Miként ilyenek a magyar szecesszió rokon világai is, Gulácsy, Mednyánszky, Csontváry, Csáth befelé táguló terei. És a kortársak: Szabados Árpád, Részegh Botond, Szász Sándor, s az írók, Tandori, Petri, Bodor Ádám.

Valamiként, persze, mind ott vannak a Bartus-festményeken. Lautrec hajat fésül, Szabados vonalat rajzol és előhívja a képet, Csontváry megfest minden kéket, Petri úgy menekül a fény felé, hogy tudja: odafönt nincs. Mégis, ezek a kirándulások valójában az időben biztonságot kereső elme játékai és tévedései. Hiszen: a Bartus-műben esszenciálisan benne van mindez és még számtalan más, de ezt a megélés nem, csupán a tudat igazolja. Az analógiák helyén a létre segített, létbe vetett képek; inkább előttük álljunk „egy szebb lelki világ szent óráit” élve – hogy az örökké modern Berzsenyit is fölidézzük.

Különös, hogy Bartus képei mennyire elbeszélőnek mutatják magukat. Ám a címadás és a markáns narratíva ellenére sem lehet ’olvasni’ őket, legkivált dekódolni. A mű egésze áll ellen minden efféle szándéknak. Foltok, rétegek, hiányok s a telítettség gamma-értékei alkotják a festmények matériáját. Az eltűnés és előtűnés alakzatai. Az előhívás erőteljes és a rejtve hagyás tétova gesztusai. A muráliákra jellemző visszafogottság, hűvösség, alázat - máshol a csillogásig élénk kolorit. Egybefonódás vagy ambivalencia? Nincs válasz. A válasz nyelvet feltételez, a nyelv pedig fogalmi háló. Márpedig ebben a világban ilyen hálóval nem lehet sireniát fogni.

Bartus festményei előtt a szemlélő valóban nem „így” vagy „úgy” él. Hanem feltétel nélkül. Megfontolások, körülmények, korlátok és fenntartás nélkül. Ahogyan nem lehet idekint vagy odafönt, de lehet, talán, idebent. Örök jelen – ez Bartus Ferenc tere és ideje. Érteni nincs esély. Tapasztalni végképp. Mégis mindenkor a birtokunkban. Volt, van és lesz.



Tat Galéria, Budapest, 2017. november 17.
Mányoki Endre




2017. augusztus 27., vasárnap

"HYPNAGOG" 2017.05.04.













Egon és a lányka
olaj, vászon, 150x200 cm




Tükör
olaj, vászon, 180x150 cm




Meglepetés
olaj, vászon, 180x150 cm




Születésnapomra
olaj, vászon, 180x150 cm




Különbségek és hasonlóságok
olaj, vászon, 180x150 cm



Ecce homo
olaj, vászon, 150x200 cm



Nyár
olaj, vászon, 78x58 cm



Visszatekintés
Akril, vászon, 58x78 cm





BARTUS FERENC „HYPNAGOG” című kiállítása nyomán



Bartus Ferencz, minden bizonnyal korosztályának egyik legkiemelkedőbb művészegyénisége. Pályakezdése óta követem művészi munkásságának alakulását, mondhatom, hogy ismerem alkotói elképzeléseit. Ő az a fajta művész, akinek kísérletező kedve hosszú távon sem apadt el, aki folyamatosan keresi a műfaj (a festészet) technikai és formai megújításának lehetőségeit. 
Ez a művészi alapállás, éber figyelmet, felfokozott koncentrációkészséget, lényeglátást, és megfelelő bátorságot igényel.
Szerencsére Bartus rendelkezik ezekkel adottságokkal.
Alkotói pályájának kezdetén, olyan problémával találta szembe magát és kezdett vele behatóan foglalkozni, ami a XX. század művészeti kérdései közül, talán a legkomolyabbnak tekinthető, - nevezetesen, a képsíkon megjelenített illuzórikus látvány „hazugságának” dilemmájával.
Köztudott, hogy Kazimir Malevics ezt a dilemmát, a kép síkjára egy fehér, ill. fekete négyzetet festve oldotta fel, csakhogy mint kiderült, ez a megoldás tulajdonképpen a „festészet végét” jelenti. 
Bartus Ferenc ez irányú elképzelése és művészi tette sem volt kevésbé radikális, de szerencsére, mint később kiderült, az általa választott alkotó-folyamatban volt egy olyan lehetőség, ami továbbgondolásra adott módot és okot. 
Ő, a vászon síkján létrehozott látványt, mechanikus leképezéssel (klasszikus értelemben vett fotóeljárással) rögzítette. Fényérzékeny anyaggal vonta be a festővászon felületét, majd erre exponálta rá a kiválasztott képet, és ezt analóg képkidolgozással előhívta. Az így kapott „valóság-illúzió darabkát” aztán, különböző folyékony anyagokkal (lúgokkal, savakkal, festékekkel) „támadta meg, és roncsolta szét”, teret engedve ebben a folyamatban a véletlen történéseknek is. 
Ez itt egy fontos momentum. 
Ismeretes, hogy a véletlennek jelentős szerepe volt és van a tudományos kutatómunkában. A véletlen események „eredményeire” felfigyelve, számtalan alapvető felismerés született a tudományos kutatómunkát végzők körében. 
Bartus is ezt a módszert alkalmazta, amikor a képroncsolás random folyamatában a véletlenszerűen létrejött alakzatokat és formákat megfigyelve, észrevette az azokban rejlő, a továbbfejlesztésre igencsak alkalmas lehetőségeket. 
Élt is ezzel a „felkínálással”. 
Ezeken a kísérleteken keresztül jutott el végül, egy meglehetősen sajátos fluid formavilágig, ahol is egy redukált színspektrumú környezetben lebegnek, kavarognak, egymásba folynak különös lárvaszerű, illetve embrionális állapotra emlékeztető alakjai.
Jelen kiállítás, alkotói munkásságának egy következő lépcsőfokát jelöli. 
Eddigi tapasztalatait és eredményeit felhasználva, ezúttal egy tudatosabb képi építkezés módszerét választotta a művész. 
De amint azt a kiállítás címe (hypnagog) is jelzi, nem bízza magát teljes mértékben a ráció szigorára. A Hypnagog  - görög eredetű szó, és az elalvás előtti, az álmot megelőző és előidéző állapotot jelöli. Mindenki tapasztalhatta már, hogy elalvás előtt, vizuális képek tömege jelenhet/jelenik meg előtte, és mindenfajta logikai kapcsolatot nélkülözve követik egymást, folynak egymásba.
Ezek az álomszerű percepciók, egészen meglepő szürreális formában is jelentkezhetnek, akárcsak az itt kiállított képek látványvilágában, ahol is különböző pszeudó – terekből néznek ránk, igencsak szokatlan formájú hibrid lények. 
Ezeknek a stilizált fizikai tereknek a megjelenítése, bár beazonosítható természeti elemekből (fűcsomó, virág, felhő, horizontvonal stb.) vannak összerakva, mégsem nevezhető realista szemléletűnek, sokkal inkább egyfajta groteszk szürreálnak, - ezt erősíti egyébként a képtérbe elhelyezett figuráció is, ezeknek az emberfejű állatoknak, ill. állatfejű embereknek a hibridjei. Számomra elég nyilvánvaló, hogy itt most épp azoknak a bizonyos kvázi álomképeknek a lenyomatairól van szó, ezekkel szembesít a művész.
A fizikai tér illúziójának hagyományosabb megfogalmazása, a „Különbözőségek és hasonlóságok” ill. a „Randevú a halállal” című alkotásokban fedezhető fel leginkább. Az előbbi mintha egy barlang bejáratát idézné, (el)fekvő, kiszolgáltatott, és esendő állatfejű figurákkal az előtérben, az utóbbi pedig egy ködbe vesző földsávot, amin (vagy ami fölött) egymásba kapaszkodó emberpár térdepel „ég és föld közt kifeszítve”, mint egy drámai hangulatú Goya tájképen. A „Próféta”, a „Meglepetés”, vagy a „Tükör” című festményeken a kép háttér síkját, már csak a különböző színfoltok tónuskülönbségei törik meg, és hoznak létre rajta csekély mértékű mélységérzetet. 
Ezekben a tördelt felületű hátterekben lebegnek, a művész véglényszerű emberi torzói.  Az „Ecce homo”, vagy a „Születésnapom” című műveknek terei aztán egyszerű háttérsíkká redukálódnak, - olyan ez, mintha egy díszlet horizontfüggönye előtt zajlanának szokatlanul furcsa, álomszerű események.
Nem könnyű a művész sorsa manapság, amikor a stílusirányzatok kora, úgy tünik lejárt, amikor a valamely trendhez, szellemi törekvéshez való tartozás, és az ez általi beazonosítás biztonsága végleg megszűnni látszik. 
Egyetlen dolog maradt csupán a művész számára, ami irányt mutathat, és viszonylagos biztonságot jelenthet (de legalábbis lelki nyugalmat), az nem más, mint az bizonyos sokat emlegetett egyéni karakter, ami a művekben egyértelműen felismerhető, semmi mással össze nem téveszthető formát ölt. Úgy ítélem meg, hogy Bartus Ferencznek sikerült ezt a sajátos egyéni hangot megtalálnia.



Nagy Balogh János Kiállítóterem,  Budapest, 2017. május 4.  
Nagy Árpád Pika                       
















                                                             

2017. január 3., kedd

Rapid Eye Movement 2017.03.03.



















R.E.M.ember – avagy: alfa-állapotok, álom-fázisok, áthallások… – Bartus Ferenc: Rapid Eye Movement című kiállítása nyomán



Emlék-feltárások, másvilág-fixálások? Az alvásban-élés szintjeinek kibontása, szokatlan (gyakran ismeretlen) szín-skálák „szintaxisokká” alakulása, kifordítása,

az elme gyümölcsvelő-rétegeinek: burkokon, áttetsző lebenyeken való (valótlan) átpréselése? – Kérdés-sebek feltépése? Magzat-létek, archaikus életképek, kiszakadt, lüktető köldökzsinór-képződmények ecsetkezeléses szín-darabokká varázslása, rendezése? – Ki tudja? A „tudásokat tudó” talán tudja-e? Alkotó, befogadásra tárulkozó, vizionáló rezonáló, félrehúzódó magába-látó: egyaránt lehet szkeptikus. Itt, akár Descartes módszeres kételye (álom-argumentuma) is eszünkbe juthat… Kétkedésben, kutatásban, félreértésben, idegi be- és kivetülésben („impro-, intro- és extro-vaganciában”), megmerülésben, magárahagyatottságban: az egyazon alkotói világban szemlélődő(k) találkozása elkerülhetetlen – és feloldásokra váró feladat. Vagy éppen óhajtás, kísérlet (és itt, kérem, ne veszítsék el a fonalat)!

Folytassuk a „kezdeteknél”. Most, mindenki alszik. Együtt alszunk mindannyian. Egy Nagy Álom egyik fázisában alszunk. Mind. Annyian. Ehhez nem szoktunk hozzá, vagy csupán nem tudatosítottuk, most mégis ez történik. Ezt választottuk, mielőtt tudtunk volna róla… Jegyezzünk meg egy képet (bárhonnan, nem feltétlen ebből a térből, nem feltétlenül Bartus Ferenc festményei közül, de miért is ne) – és miután másodszor is elhangzott a kiállító neve: hunyjuk le szemeinket 7 másodpercre…

Igen, jól látjuk: alvás közben is lehunytuk szemremegést vizsgáló külső-belső szemeinket, melyek a rezonanciák vibrálásai által lapozgatják, tárják (b)elénk az újabb- és újabb kép(zet)társításokat…

A cetfélékről állítható, hogy nem ismeretlen előttük az, amit mi szellemiségnek nevezünk. Ezek a csodás élőlények nagyon könnyen kerülnek a meditáció állapotába. Az alámerülések álomszerű (éber) önkívületet idéznek elő…

„Őseink úgy hagyták el a tengert, hogy magukkal hozták saját akváriumukat.” –

Ezt vallják például A nagy kékség alkotói is. Nem véletlen tehát, hogy a savó, amely sejtjeink belsejében található, azonos az óceán vizeinek vegyi összetételével. Belül(ről) tehát „tengeri lények” maradtunk…

Ám, mindezzel – és általában az összetett ős-tudással nem tudunk mit kezdeni, ráadásul (manapság): ükapáink helyett inkább űrkapáinkkal foglalkozunk, vagyis nem (az) atavisztikus időkből ismerhető mély-valóval, hanem elérhetetlen (légből kapott), ismeretlen fikciókkal…

Az ötödik álom (a delfin-álom) egy sajátos, külön szférákat is meg-megnyitó, levitáló dimenzió. – Ooááá-nyííí… Ííny-y-kírkíír-zir-zirr, díí, nyíí, rííí, arkarsií, zríí-rííí-zrííí…

(Lenyelt diktafonból, gyomorból átszűrődő, emésztés-fátylas hangbetétek.)


Orpheusz ébreszti Morpheuszt, Morpheusz (Hüpnosz* fia, az álmok istene, alakítója) altatja Dionüszoszt, aki álmában, közeli barátja: Marszüasz pánsíp-játékát hallgatja. Ő: a remek auloszjátékos, a nagy Szatír, a hősködő hősköltő, a későbbi áldozat, akinek élve lenyúzott, barlangba felakasztott bőre megmozdul, rángatózik, ha fuvola, pánsíp, líra, kithara vagy hellenisztikus oboa hangja áramlik… Dionüszosz (ismét) alva lát, s az erdő mélyéből a következő kevert lények látogatják: Pán és Khagán-agár egyvelege, kecsesen, asztrál-szerűen; Karéliai medvehajtó: Akitával és Perzsa unikornissal vegyülve; Arameus férfi pikkelyes eszkimó-lánnyal, egy nyomkövető álomvadásszal (szimatolva, négykézláb járva is közösülve); mitológiai ködlovag-kivonat, párolgásokkal, kényszerzubbony-elektrosokk-rájával; Mágikus fenevad és Kerub keverékek; barlangi Khimérák: Elf-aranykori alfajok; agancsos üszök-bestiák: hydrafurmány hódrufnyával; tatu-páncélos vadrekettye-szellem aurája; skizofrén bohóc-szerzetes és dementor-köpönyeges ragacs jelenés plazma-cuppogása…


(*Hüpnosz, az Álom és Thanatosz, a Halál a görög mitológiában ikertestvérek, az Éj istennőjének fiai.)


Azon elméletre, mely szerint bizonyos anyagokat el kell távolítani az agyból, néhány éve született egy átütő felfedezés. Alvás során az idegsejtek között az egyik fontos idegrendszeri sejttípus, a gliasejtek közreműködésével csatornák nyílnak meg – afféle csőrendszer lép működésbe, s ennek révén szinte nagytakarítás történik. Az idegrendszerben lévő folyadék átöblíti az agyunkat, s eközben a salakanyagok sokkal nagyobb sebességgel távoznak, mint az ébrenlétben. Ez a fajta „agymosás” kifejezetten pozitív, elvégre a legsúlyosabb, mindenki által rettegett idegrendszeri betegségeket, a Parkinson- és az Alzheimer-kórt éppen az váltja ki, hogy a salakanyagok plakkok formájában lerakódnak az idegrendszerben, ami demenciához és súlyos „motoros” problémákhoz vezet. (Acsády László agykutató)

A kialvatlanság rontja az ember teljesítőképességét és csökkenti az immunrendszer védekező képességét. Az alvásmegvonás vagy a REM fázis megvonása halálhoz is vezethet. Ahogy öregszünk, a REM szakaszban eltöltött idő fokozatosan csökken.


Paradox hypnoid fázisban, elalvás előtt tömeges vizuális kép jelenik meg, de a „beteg” még a külvilág ingereit is felfogja és a kétféle eredményt egymással keveri (hypnagog hallucinatio)… Narkolepszia állapotában gyakoriak az élénk, álomszerű percepciók, melyek az elalvás idején jelentkeznek. E percepciók, gyakran, ijesztő szituációkat hordoznak, amelyeket a „beteg” valódinak tart, és látási, tapintási, hallási hallucinációkat tartalmaznak… Mi pedig most („egész-ségünknek” hála): hallgassunk bele a színek zöngéinek összetett moraj-suttogásába!

A férfi, álmában: a fiú álmában járt, akinek álmában: a Hét Homunculus járta a vidéket. Az intim szférákba is benéztek… Éjjeli padlásszoba-neszek, mocorgások, karmolászások, hehegések: akár a kis nyestek, nyusztok, nyüsztök, démongúzok, hermenyétek surranásai… A jelenés-emberkék bőre alól az Uroborosz-jel világított,

s folyamatosan kaparászták-dézsmálták fő eledelüket: a templomi vörös téglát és a sötétpiros terméskövet, hevesen szippantva a reszelékeket… De a szomszéd helyiségben, az eltűnt festő „maradványaiból”, például a világos-vörös permanent akrilból vagy még inkább: a caput mortuum violet mars-ból is szívesen szürcsöltek…

A fiú (a férfi álmának álmában): kiállt az erkélyre. A köd ritkulva, gomolyogva sistergett. A hajnali folyópart felől egy impozáns kristály-kék achát agár, mögötte pedig egy sár-foltos, ezüstös-hínárral díszített eb, talán egy gascogne-i kék kopó közeledett… Körülöttük kis emberkék, mintha mandragóra-gyökerek…

A Fullmetal Alchemist mangában és anime-adaptációinak megfogalmazásában: mindegyik Homunculuson van egy Uroborosz (a saját farkába harapó kígyó) jel.

A hét fő bűnről lettek elnevezve. Amikor az alkimista humán transzmutációt hajt végre, akkor jöhetnek létre. A Vörös Kövek segítségével nyerik emberi alakjukat és képességüket. Mindaddig bármilyen fizikai sérülésből pillanatok alatt felépülnek, amíg az Uroborosz tetoválásuk sértetlen. Elpusztításukhoz: az erre a célra kifejlesztett Kör és a transzmutált ember maradványai kellen(én)ek. Állítólag:

a feltámasztott ember bizonyos darabkái legyengíti őket…

Titanium dioxid… A szomszéd szobában lakó (Bartus nevű) festő alteregója gyakran emlegette az égkék diszperzió- majd a smaragdzöld réz-komplex származékok örömteli beszippantását, de a kiválasztott kövek, ásványok megszállott-meghitt simogatását is örömmel művelte…

A sajátos befelé-figyelések által, mint tudjuk: az egyéni csatornák és a kollektív tudattalan folyosói egyaránt egymásba nyílhatnak… Az általunk „Idegen”-ként definiált lények, erők vagy érzések: itt rezegnek körülöttünk, bennünk. Átjárnak, ki- és betekintenek. A költő is éppen „éber” alfa-állapotban képz(el)ődik. A „jelenlevés” egyik paradoxona: az egyidejű itt- és máshol levés (szimultán) utazás-típusa, amely mindennapos gyakorlattá válhat, ha van szenzibilis „táptalaj-otthona”…

A bábjátékost egy bábjátékos mozgatja. A Nagy Bábjátékos egyik bábjátékos fiának bábjátékosa… Egy fogfájós farkasban élő (deresre dermedő) nyúl – egy hatalmas nyúlban élő farkas belső nyula – feszülten fülel: vasárnapra vihar várható…

Kenta-uronok, hippodrom-drónok, hipnózisban, regresszív delejezésben körbe-körbe ájulva, spirális elmecsarnokban, monumentális csigaház-mészropogás-felületű-surlófény-visszhangzás amfiteátrumokban (álruhákban, kerengő dervis köntösbe, fehérvér áztatta gézbe csavart) körbe-vágtázó, de visszafelé vetített, mozzanat-tompítottan ragyogás-monochróm látomás-futamok… Mindez a mélységes (magzatvíz-állagú, opálos) Képzelet-óceán mélyén (bíborköd-reflexív plexi lampionokkal) sötétkamra-hasonmás kagylóbúvárok lassított tátogása által, gyomorból-tüdőből-szellemből-zsigerből megvilágítva… Hölgyeim, uraim: tessék, ízleljék! – Két korty kék ködöt, két korty karmazsint! Tessék, tessék…




Horváth Endre Galéria, Balassagyarmat, 2017. március 3.
Nagy Zopán






                                        





https://www.ujmuveszet.hu/2017/04/r-e-m-ember-avagy-alfa-allapotok-alom-fazisok-athallasok-bartus-ferenc-rapid-eye-movement-cimu-kiallitasa-nyoman/

https://www.ujmuveszet.hu/2021/06/2017%e2%95%b13/

https://www.facebook.com/watch/?v=1434001523327596








Ocskay Lászó (Doky), Zsolnyánszki Benedek Zsolt



Nagy Zopán, Ocskay László (Doky), Zsolnyánszki Benedek Zsolt











































PEREMVIDÉK / Magyar Műhely Galéria

FAZAKAS RÉKA művészettörténész írása az Országút online folyóirat oldalán. https://orszagut.com/kepzomuveszet/a-peremvidek-falkepei-bartus-f...