Bartus Ferenc: augusztus 2012

Felszíni fejtés
100x133 cm

Felszíni fejtés II.
87x116 cm

Beágyazódva
133x100 cm

Makrolelet
100x133 cm

Fejtetlen oszlás
100x133 cm

Rejtélyes lény
100x133 cm

Vágattalány
50x60 cm

„Felszíni fejtés”

Az „Én-kutatás fragmentumai” (Az „Én” Univerzum) – írja meglehetősen friss szakdolgozatának címében Bartus Ferenc, 2011-ben. Megkapó megfogalmazások: az életmorzsák, a valóságszilánkok, a jelenségtöredékek az egyéniség, a személyiség magnetikus pontja köré gyülekeznek, és ott az elmúlás ellenében – mintegy sorssejtelemként – megkezdik valamivé formálódásukat, keringésüket.

Érdemes idéznünk a fiatal művész önelemző bevezető gondolataiból: „A saját Univerzumon keresztül fókuszálok a világra, érzékelem és érzékeltetem a »valóságot«. Saját létem felismerése, lényem megtalálása, lényegének emocionális feltalálása a cél. (…) A ráció (az előttem feltáruló látvány) és az irányított automatizmus (a felszínre törő lény) megnyilvánulásainak kapcsolatából, együttes hatásaiból születnek képeim. Az individuum kitöréséről a zárt formákból, a testből; a fizikális és a lelki lét párharcáról, az »álom« és a »valóság« kapcsolatáról szólnak munkáim. Tartalmukat a saját belső létezésem viszonyai, az anyag és a formák folytonos alakulása, a tárgyiasult valóság leképezései alkotják.”

Bartusnak azonban nemcsak a valóságrészletek az inspirációs forrásai, de maga a művészet is, amely egy kimeríthetetlen, ámde speciális megnyilatkozásaiban énjére megszólító erővel ható tárház. Éveken át szorgalmasan gyűjtötte, jegyezgette a rá fátumszerű súllyal nehezedő irodalmi, színházi és filmművészeti alkotások lényegi történéseit, esszenciális mozzanatait. „Olyan műveket választottam példaként, amelyek a lét értelmét, az élet és a halál összefüggéseit boncolgatják” – írja dolgozatának filozofáló fejezetében.

Igen figyelemreméltó, hogy Bartusnak ezen nézetei igencsak gyökeret eresztettek annak az André Malraux-nak a világába, akinél az élmény tárgyiasítása, művé transzponálása, épp olyan fontosságú, mint a művészettel való érzelmi és bölcseleti együttélés és azonosulás. Ugyanakkor „az Istentől megfosztott világban a végzet, a halál ellen Malraux a művészetben talál támaszt”, szerinte a művészet, illetve a művészi alkotómunka a halál ellen vívott harc leghatékonyabb eszköze.” – írja Németh Lajos Az obszidián fej című Malraux-opus előszavában. Malraux Képzeletbeli Múzeumában tehát a metamorfózis a művek létezési módja; a fotó, a fényképezés e metamorfózis legfőbb segítője; a képzelet a szakralitása, a csodája és a hite; a megnevezés és formaadás a dolgok birtokba vétele és mágiája, azaz a fölébe kerülés eszköze, mondhatni a „Maszk” meglelése, vagyis az ártó szellemek elleni fegyver, a pajzs megszerzése.

Mindenesetre Bartus Ferenc szellemi és gyakorlati értelemben is remekül felépítette a szemlélődés és a cselekvés két végpontján álló, már-már tautologikus, mindig önmagára mutató, önmagába visszatérő, egymásba és egymásból folyó varázslatosan szuggesztív – nem tudok jobb szót kitalálni – fluid és szolárikus természetű művészetét.

Nála a fényképezés és a festés – legyen az önarcképkészítés, akcióesemény, performansz vagy más alkotótevékenység dokumentálása, a negatív vagy pozitív felvétel fotópapírra vagy emulziós vászonra történő felnagyítása, előhívása, fixálása és lemezre kasírozása, valamint felületének többszörös átalakítása, olykor egészen az eredeti kép eltűntetéséig – egymást inspiráló, egymást segítő invenciózus műveletsorokat feltételez.

Valami túlviláginak, valami isteninek, valami érzelemnek, valami megfoghatatlannak, valami megfoghatónak a sejtetése, maga az asszociációs sorokon elinduló sejtelmesség, a konkrétság és a véletlenszerűség, a racionalitás és az irracionalitás, az elmúlás és a jelen idejűség, a formaadás és a formátlanság, a síkszerűség és a színmélység, a színminőségek szokatlansága, az idő és a tér adják ezeknek a műveknek a sajátosságait.

Pszichologizáló képek ezek. Nagy lelki utazások az „Én” Univerzumában.

„Felszíni fejtések” – ahogy a művész fogalmazza címadásában.

Milyen találó kifejezés ez is. Majdhogynem értelmetlen, ellentmondásos és logikátlan állítás, mégis igaz, merthogy az alkotó nem tesz mást, mint formaadó és formatagadó felszíni színgomolygásokat, alakokat és alaktalanságokat hoz létre szakadatlanul – a megjelenő felszíneken járva és a múló felszínek mélyéből fakasztva, keverve-kavarva.

Emitt színolvadékonyság és színbársonyosság, amott színkeménység és színszárazság.

Emitt gomolygó színperspektívák és áttűnő színtranszparenciák, amott irreális színvalóságok és tudattágító színképtelenségek.

És szinte mindenütt a festészet örök jelenének tiszteletteljes káprázata; a kép felé forduló személyes ima szentségesnek mondható áhítata és csodája.

Mert valóban idevágó „analóg gondolat Malraux-é, a művészetre vonatkoztatva: »Egykor, úgy próbáltam megfejteni a művészet idejének jellegét, hogy azoknak a szenteknek idejéhez hasonlítottam, akikhez a hívők imádkoznak. A hívő számára ugyanis a szent a jelenben létezik, amely örök élete következtében adatott néki, s amelyben az ima elhangzik. De életrajza következtében a szent egyszersmind a történelmi időnek is része, Szent Ferenc nem a múlt évszázadban élt, s nem is az apostolok korában. Végül a kronológiai időben, az élő emberek idejében is él. A művet úgy „aktualizálja” a csodálat, mint az ima a szentet.”

Így épül Bartus Ferenc Képzeletbeli Múzeuma és így a miénk is, most már vele egyetemben…