PEREMVIDÉK / Magyar Műhely Galéria

FAZAKAS RÉKA művészettörténész írása az Országút online folyóirat oldalán.

https://orszagut.com/kepzomuveszet/a-peremvidek-falkepei-bartus-ferenc-kiallitasa-magyar-muhely-galeria-budapest-5138?fbclid=IwAR02kcVFrQ4ly_P8Tgt2OVwqzs3Oih1xjkYa-6bQGbfFyuYYU4t9gLafUxY

BABY BOOM + X + Y

 

BABY BOOM + X + Y  című kiállítás / Fazakas Réka művészettörténész 

Generációk találkozása a MAMŰ Galériában

A tárlat különleges címe többféleképpen értelmezhető; a Baby boom + X + Y utalhat a születésszámok ugrásszerű emelkedésére, ugyanakkor gondolhatunk az X és az Y kromoszómákra is. Mégis a címet inkább a különböző generációk együttélése és az ebből fakadó ellentétek, illetve az egymáshoz való közeledések irányából kell megközelítenünk.

Elsőként tisztáznunk kell, mit jelent a Baby boom, az X és az Y generáció, mik a jellemzőik és miben különböznek egymástól a most kiállító, korosztályukat képviselő alkotók. Napjainkban egy generáció átlagosan 15 évet ölel fel, noha az elmúlt évszázadokban az emberöltő kifejezést használták, ami 25-35 évet jelentett, amely időtartam alatt egy fiatalember szülői korba lépett. Akkoriban alig változott valami az évszázadok alatt, míg felgyorsult 20. századunk második felében, a technika fejlődésével már 15 évente történik egy generációváltás.

A második világháború után születettek a Baby boomerek, akik a szakirodalom szerint 1946 és 1964 között látták meg a napvilágot. Ők azok, akik a háborús pusztítások után már a viszonylagos jólétbe, konszolidációba születtek bele, melynek feltételeit a szüleik – az úgynevezett veteránok, az 1945 előttiek– teremtették meg. A Baby boomerek lázadása, újító törekvései, hippi hozzáállása, szexuális forradalma, mára különösen Amerikában és a fejlett Nyugat Európában jólétet és erős társadalmi befolyást harcolt ki magának. Ezzel különösen a fiatal, most pályakezdő Z generáció száll szembe (akik 1996 és 2010 között születettek), mely konfliktus leginkább a környezetvédelmi kérdésekben érhető tetten, elég, ha Greta Thumbergre vagy a 2019-ben az Új Zélandi parlamentben elhangzott, azóta legendássá vált mémre, OK Boomer beszólására gondolunk, amit a 25 éves Chlöe Swarbrick zöld politikus foghegyről vetett oda boomer generációjú kollégájának. Hasonló ütközések hazánkban is előfordulnak, de bízhatunk benne, hogy a MAMŰ-ben a most kiállító művészek inkább együttműködnek és intenzív figyelemmel kísérik egymás munkásságát.

Az X és az Y generáció valahol a két véglet, a boomerek és Z generáció között helyezkedik el, bár, ez sem teljesen igaz, hiszen már beszélhetünk Alfa generációról is, a 2010 után születettekről. Az X generációsok 1965 és 1980 között születettek, akik a Baby boomerekhez képest kevésbé reprezentáltak, melynek egyik oka a tudatos születésszabályozás. Közös jellemzőjük, hogy átélték a szocializmust, és a rendszerváltás időszakában jutottak lehetőségekhez, a technológiai fejlesztésekkel kapcsolatban pedig időnként ambivalensek, hiszen nem ebbe születtek bele, hanem számukra ez tanult készség. Szemben az 1981 és 1995 között született Y Generációsokkal, akik már digitális bevándorlóknak számítanak, így egész másként állnak a világhoz és annak kihívásaihoz.

A kiállítás hat figurális festője harmonikusan osztható fel csoportokba, hiszen ketten boomerek (Pika Nagy Árpád és Sebestyén Zoltán), ketten X-esek (Bartus Ferenc és Bíró Botond), ketten pedig Y-osok (Taskovocs Éva és Dér Virág). Ha az első felvetésem alapján, tehát a kromoszómák szerint vizsgáljuk őket, ketten XX-esek, tehát nők, négyen pedig XY-osok, tehát férfiak. Ha a két csoportosítást vegyítjük, még érdekesebb konstelláció áll össze, hiszen éppen a két XX-es hölgy Y-os, tehát, ők a legfiatalabbak, az XY-os urak pedig mind boomerek vagy X-esek.

A bemutatott 17 festmény mindegyike figuratív, melyek mind az álom és a valóság, a mese és a realitás, a gyermekkor és a felnőttkor határán egyensúlyoznak, és talán leginkább a szürrealizmus és a mágikus realizmus hagyományaiból merítenek. A munkák sajátos párbeszédbe lépnek egymással, hogy végül valamennyi generáció élménye most, 2023 márciusában, a MAMŰ terében találkozzon.

A most látható festményeket összekötik az állatmotívumok, amelyek a legtöbb művésznél felfedezhetőek. Pika, Sebestyén, Bartus és Dér alkotásaiban is megtaláljuk őket, melyek főszereplői lesznek egy-egy gyermekkori emléknek, látomásnak, álomnak, vagy akár rémálomnak. A denevér, a tigris, a bika, az elefánt és a kutyák, illetve a szakrális bárányábrázolás mindegyike szimbolikus jelentéseket hordoz. A kutya Dérnél, Sebestyénnél és Pikánál is feltűnik, mely mindig a hűség, és a barátság szimbóluma, de lélekvezetőként az alvilághoz is kötődik. Bartus és Sebestyén munkáiban az állatok gyermekkori félelmek megtestesítői, a bárány pedig az Agnus Dei, vagyis az Isten báránya jelképeként szakrális szimbólummá válik. Dér és Sebestyén egymásra rétegzett kutyaábrázolásai jelképezhetnek valamit identitásunk sokféleségéből, az álomban és a valóságban megélt különbözőségekből.

A két most kiállító boomer, Pika és Sebestyén átélték a szocializmus lefojtott időszakát, majd a mágikus realizmus, a konceptuális művészet, a land art, a hiperrealizmus és új szenzibilitás kiteljesedését, sőt, Pika az erdélyi újhullám időszakát is. Egy elnyomó világban kellett lázadniuk, ami valamiként mindig meg is jelent a vásznaikon és az installációikon. Mostani alkotásaik témavilága és ábrázolási módja leginkább a klasszikus festészet hagyományából eredeztethető. Mindketten merítenek a zsidó-keresztény kultúrkör, a szürrealizmus és a mágikus realizmus tradíciójából. Pika most látható friss, triptichonszerűen bemutatott három olajfestményének összekötő motívuma, a Cézanne csendéleteiből is ismerős (zöld) alma. Ezek leginkább az ószövetségi bűnbeesés, a Kísértést idézik, melyre az egyik mű címében is utal. A Baptisztérium, illetve az „Ez az én testem” című festményei a keresztelés, valamint az úrvacsora misztériumát jelzik, ugyanakkor céloznak a bűnbeesésre, de a feloldozásra és a megváltásra is. A festményeken ábrázolt nőalakok kettős szerepűek, testi gyönyörökre csábítanak, ugyanakkor velük a bűntől való megtisztulást is lehetséges.

Sebestyén festményeinek kulcsmotívuma az idő, ami a munkái címében is feltűnik – Meginog a pillanat; Kéretlen idő. Mindkét kép egy-egy kiragadott momentumot rögzít. A realista ábrázolásmódú munkákon az alakok közötti interakciókból rendre kizökkent egy-egy szürrealisztikus vagy mágikus pillanat, mely akár az elménk kivetüléseként is értelmezhető. Csak az idősíkok és a különböző világok egybemosásával jöhet létre az, ami a vásznakon megtörténik. A kékes tónusú képei hasonlatosak az Y generációs, legfiatalabb Dér színvilágához, ám nála a munkák rétegzettsége erős kettősséget hordoz. A festmények egyszerre követik a klasszikus festészeti hagyományokat ugyanakkor megjelenik rajtuk a másodlagosan, vörössel felvitt, kalligrafikus, grafiti jellegű réteg. A kettősség a már említett kutya ábrázolásában is tetten érhető, de a női figurák alakjaiban is, akik mintha kettős életet élnének, ahol az álomszerű világban bármi megtörténhet. 

A fiatalabb generáció művészeti élményeit a posztmodern képiség határozza meg, amely bármely korábbi időszak festészeti törekvései felé visszanyúlhat. Az X generációs Bartus felidézi gyermekkorának szürreális látomásait, melyek antik emlékeivel átitatva mossák össze azt a jelen világával. Az emberi psziché mélyrétegeiből bukkannak elő a sokszor félelmetes állatok, a nagyvadak, valamint a gyerekrajzokként megjelenő figurák és a mintaszerűen ismétlődő motívumok.

A szintén, még éppen X generációjú Bíró Magritte – ot idéző festményeinek élénk, direkt színekkel ábrázolt világa olyan látásmódot tár fel, amelyek összefüggései bonyolult hálózatokként kapcsolhatóak egymáshoz. A szürreálisan bemutatott, színes női és férfialakok, arcok, valamint a csőszerű tekervények, belső, lelki tájakra vezetnek, egy emberi szervezet érhálózatát is bemutatva.

Az Y generációs Taskovics élénk színű, növényi folyondárokkal gazdagított, elfolyó emberszerű alakjai mindig valamiféle átalakulást, torzulást mutatnak fel. Ezeknek mindig köze van ahhoz a testi és lelki örökséghez, amely életünket meghatározza, hasonlóan születésünk idejéhez.

A más-más generációjú hat művész tehát sokféleképpen kapcsolódik össze. A közös művészi lét, a barátságok, az együtt töltött művésztelepi időszakok, és a művekről való együttgondolkodás élményei kötik össze őket. Jó látni, hogy nem csak a fiatalabbak csodálkoznak rá az idősebbek munkáira, hanem fordítva is igaz ez.  A generációs külsőségek léteznek, látszólag talán letagadhatatlanok, mégis a lélek szintjén mindenki valahol megmaradt az örök ifjúság időszakában.

Fazakas Réka

 

A Baby boom + X + Y című kiállítás 2023. március 24-ig tekinthető meg a MAMŰ Galériában (1071 Budapest, Damjanich u. 39.)

https://mamusociety.wordpress.com/2023/04/26/baby-boom-x-y/

https://www.youtube.com/watch?v=ius2XH2dNbY&t=41s

A KÉTELY ILLATA / THE SCENT OF DOUBT / XVIII. Nagykáta-Erdőszőlő Nemzetközi Művésztelep

 

FAZAKAS RÉKA művészettörténész megnyitó beszéde.

Vajon milyen illatokat és kételyeket ébreszt bennünk az idei, immár tizennyolcadik alkalommal megrendezett Nagykáta Erdőszőlő Nemzetközi Művésztelep sajátos alföldi milliője és a most, Budapesten bemutatott kiállítás anyaga itt, a MAMŰ Galériában. A 2022-ben nagykorúvá váló alkotótábor léte valamiféle mérföldkövet jelent, ami magában hordozza a komolyodás folyamatát és az egyre inkább jelentőssé válás lehetőségét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a nemzetközi kapcsolatok folyamatos bővülése, illetve a minőségi kiállítások.

Az idei tematikus cím, ahogyan már 18 éve, a művésztelep vezetőinek és alapítóinak, Sebestyén Zoltánnak és Pika Nagy Árpádnak az ötlete, akik mindig igyekeznek igazodni az adott év szellemiségéhez, ám gyakran az csak később, az együtt töltött két hét és a közös élmények után nyernek valódi értelmet. Talán e mostani izgalmas cím, a Kétely illata is akkor válik befogadhatóvá, ha megismerjük a most látható alkotásokat és valamelyest ízelítőt kapunk a művésztelep hangulatából.

Idén először látogattam el Nagykáta-Erdőszőlőre, és tapasztaltam meg a közösség erejét és a hely sajátos szellemiségét. Megérkezve a világ zajától távoli helyszínre, rögtön feltűnt az épülethez közeli, nemrég épített buszmegálló, melyet Taskovics Éva sokféle allúziót ébresztő animációja mutat be. Az itt való várakozás önmagában ellentmondásos és jól szimbolizálja a magyar tanyavilág szegregált helyzetét, hiszen, busz erre már nem jár. Az egykori tanyasi iskola udvarára és épültébe lépve rögtön a készülő vacsora csábító illata csapott meg. Miután megtudtam, hogy az ízletes ételeket egy képzőművész-szakács, Wagner Edina készíti, kíváncsi lettem. Absztrakt, színes frízszerű festményei az életörömről, és az alkotás felszabadultságáról szólnak. Ezután megéreztem a készülő művek jól ismert festék és terpentin illatát, mely egyszerre az alkotás és az elmélyült művészi munka folyamatait jelentik. Mindehhez társultak a nyár felejthetetlen és jól megszokott illatai, a görögdinnyétől a szilváig, a házi lekvároktól a friss zakuszkáig. No de felmerül kérdés, hogy a különféle illatokhoz hogyan társul a kétely, az elbizonytalanodás folyamata. Látva készülés közben, és itt a térbe lógatva Asri Sayrac installációját, a dinamizmus és a bezártság paradoxonai elevenednek meg, ahogyan Dóró Sándor többnézetű téglatestei is az illúzió kételyeit erősítik. Nayg István megszaggatott vászna szintén jelzi a kétség markáns jelenlétét.

Szembesülve a művésztelepet körülölelő, elszáradt füves területtel, a sárguló levelű fákkal, engem is elfogott a bizonytalanság. A problémára Petrla Ferenc Senior és Bodnár László festményei, illetve Orsós Bence konceptuális, fotón dokumentált munkája reagál. Német Tamás embert formázó alkotása tükröt tart elénk, vajon fenntartható-e világunk, úgy, ha feléljük tartalékainkat, kivágjuk fáinkat, hozzájárulva ezzel az elsivatagosodáshoz és az üvegházhatás felgyorsulásához. Erre a problémára Besenyei Zsuzsanna Doubt című videója keres lírai válaszokat. Vajon ebben a kiváltképp aszályos nyárban lesz-e még egyáltalán csapadék, hogy a fű újra kizöldülhessen, ahogyan azt Lipták Ágnes grafikája mutatja, mely az idilli, örökzöld édeni állapotot idézi meg, ahol az ember szerepe, és beavatkozása csupán egy középpontba állított asztal jelenlétével érzékelhető. Johanna Seidel festményein pedig szintén olyan, még idillinek nevezhető, emberarcú tájakat látunk, melyek a romlatlanság érzéseit keltik. Szitás Bernadett gomolygó olajképein pedig az egymásba áttűnő színek és a formák együttese teremti meg azt a harmóniát, amit Gerlinde Thuma gesztusképein is látunk.

Az aszállyal kapcsolatos kételyeim picit enyhülni kezdtek, mikor a levegő lehűlt, és az eső ígéretét hozta. Azt az esőét, amit számomra Arkadiusz Ignaszek kékes tónusú, rácsos struktúrájú festménye idéz fel. Ám a rövid ideig tartó csapadék és a csodás esőillat sem oldott meg mindent, erősítve ezzel korábbi kétségeimet.

Az évek óta velünk lévő, sőt, a művésztelep sorsát most is befolyásoló pandémia, ami miatt többen nem tudtak Nagykátán jelen lenni (vagy végig ott lenni), bizonytalanná tette a művésztelep sorsát is. A szomszédunkban dúló ukrán háború is aggodalommal tölt el mindenkit, melyre Bíró Botond festménye, a bototválkozó-tükröt tartó, levágott karú katonája és Thomas Wendland drámai interaktív videója reagál, emlékezve, sőt, az optikai illúzió segítségével felidézve az ott elhunyt nőket. Varga József Zsolt és Palkó Tibor olajfestményei is kiszolgáltatott helyzetű lányokat, nőket ábrázolnak, akik testi vagy lelki értelemben a rendszer áldozataivá váltak.

Eddigi bizonytalanságainkat megfogalmazva mondhatjuk, hogy a kétely éppen attól kétely, hogy a rosszat is megkérdőjelezze. Az a szellemi erő, amit az egykori iskola kultúrája nyújt, illetve az a közösség, ami Erdőszőlőn 18 éve formálódik, miként Zirzi Judit akvarellje felidézi, inspiráló alkotói lendületet ad mindenkinek. Az itt dolgozó művészek olyan egységet képesek teremteni, amelyek segítik az alkotás folyamatát és a nemzetközi kapcsolatok elmélyülését, ahogyan ezt Iwo Weber performaszának dokumentációjában és Bartus Ferenc fotóalapú munkáin láthatjuk. Susanna Husemann festményein felhasználja a művésztelep padlásán talált levélrészleteket és textiliákat, amelyek mellet szárnyaló kolibrik tűnnek fel, sugallva az életörömöt és könnyedséget, amit Erdőszőlőn is megtapasztalhatunk.

A formálódó emberi kapcsolatokról, az identitás kereséséről, illetve a félelmetes magány érzéséről beszélnek Cservenka Edit, Sebestyén Zoltán és Dér Virág festményei, illetve Kácser László Camera Obscurával készített felvétele. A mester-tanítvány viszonyról Uta Heinecke sajátos önportréja és Pika (Nagy Árpád) Picassoval közös parafrázisa szól.

A most kiállított alkotások a kétely és a bizonyosság, az optimista és a pesszimista világlátás között egyensúlyozva igyekeznek meggyőzni bennünket arról, hogy a művészet igenis képes felülemelkedni aggályainkon és rajta keresztül egy másfajta szemszögből is rá tudunk látni a világra. Az illatok pedig talán képesek feloldani valamit mindabból a feszültségből, amit a gondolataink bennünk teremtenek. Talán az ebbe vetett bizalom képes rá, hogy a kiállított műtárgyakat kétellyel, mégis pozitív érzésekkel és a hozzájuk társított kellemes illatokkal együtt vegyük szemügyre.

Mindenkinek kétellyel teli, illetve kételymentes kiállítási élményeket kívánok, miközben belélegezzük a máris kikészített borok illatát.

 

Fazakas Réka

Az idén 18. alkalommal megrendezésre kerülő Nagykáta-Erdőszőlő Nemzetközi Művésztelep zárókiállítása „A KÉTELY ILLATA” című tematikára készült alkotásokat mutat be.

Mai világunkban sok a bizonytalanság. Szinte mindent meg lehet kérdőjelezni. Manapság az emberek már semmiben sem bíznak. A KÉTELY, mint „lehetőség” a jelenlegi zavaros, pandémiás helyzetben hirtelen az ember egyik fontos alternatívájává vált. Így felmerült, hogy a híres francia filozófustól származó gondolatot („COGITO ERGO SUM”), egy kicsit tovább építve, ”átköltve” („DUBITO ERGO COGITO, ERGO SUM”), a KÉTELYT, a kételkedést tegyük a nemzetközi művésztelepünk koncepciójának fókuszába. René Descartes gondolata a következő volt: „Elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem”.

Úgy gondoltuk rákérdezünk, hogy a ma embere hogyan határozza meg magát a mai világunkban, ahol szinte mindig akad valaki, aki mindig, mindent megkérdőjelez. Mert mit tapasztalunk a körülöttünk lévő világban? Válságot, káoszt és sokszor az objektivitás hiányát. Így a kétely a gondolkodás egyik alapelemévé válhat, vagy már vált is. S ki tudja megmondani, hogy a végső következtetések, melyek a „kételkedve gondolkodóknál” felmerülnek, helyesek-e?

 

//

 

The final exhibition of Nagykáta-Erdőszőlő International Art Camp which is held for the 18th time this year got the theme The Scent of Doubt.

Our world we are living in today has many uncertainties. We can have questions about almost everything. Today people have no trust in almost anything. DOUBT as a possibility has become as one of the alternative solution for the time of pandemie and this confusing world that surrounds us now. Therefore the idea of taking this famous sentence „COGITO ERGO SUM” by the wellknown french philosopher, René Descartes and transforming into „DUBITO ERGO COGITO, ERGO SUM” came up and DOUBT became the central theme of the Art Camp. René Descartes thoughts: (...) I resolved to feign that everything which had ever entered my mind was no more truth than the illusion of my dreams. But I observed that, while I was thus resolved to feign that everything was false, I who thought must of necessity be somewhat; and remarking this truth--I think, therefore I am--was so firm and so assured that all the most extravagant suppositions of the sceptics were unable to shake it, I judged that I could unhesitatingly accept it as the first principle of the philosophy I was seeking.

We would like to ask the question how people define themselves today where always there will be somebody who is always questioning everything. Because what can we see and experience around us? Crisis, chaos, and the failure of objectivity. Thus, the doubt can become the core element of our thinking or maybe it has already become. And who can declare that the final conclusions by the doubters are true?

 

KIÁLLÍTÓ MŰVÉSZEK / EXHIBITING ARTISTS:

Arkadiusz IGNASZAK / Asri SAYRAC / BARTUS Ferenc / BESENYEI Zsuzsanna / BÍRÓ Botond / BODNÁR László / CSERVENKA Edit / DÉR Virág / DÓRÓ Sándor / Gerlinde THUMA / Johanna SEIDEL / Ivo WEBER / KÁCSER László / LIPTÁK Ágnes / NAGY Árpád Pika / NAYG István / NÉMETH Tamás / ORSÓS Bence / PALKÓ Tibor / PETRLA Ferenc / SEBESTYÉN Zoltán / Susanne HUSEMANN / SZITÁS Bernadett / TASKOVICS Éva / Tomasz WENDLAND / Uta HEINECKE / VARGA József Zsolt / WÁGNER Edina / ZIRCZI Judit

MEGNYITÓ / OPENING:

2022. augusztus 12. 19:00 / 12 August 2022, 7pm

MEGNYITJA / OPENING BY: FAZAKAS RÉKA művészettörténész /art historian

KURATOR / CURATOR: SEBESTYÉN ZOLTÁN képzőművész / artist

HELYSZÍN / VENUE:

MAMŰ Galéria / Gallery, H 1071 Budapest, Damjanich u. 39.

MMG Galéria / Gallery, H 1072 Budapest, Akácfa u. 20.

MAMŰvésztelep SZÁRHEGY 2022

 

FAZAKAS RÉKA művészettörténész írása az Országút online folyóirat oldalán.

A Gyergyószárhegyi MAMŰvésztelep kiállítása:

.https://orszagut.com/kepzomuveszet/a-gyergyoszarhegyi-mamuvesztelep-kiallitasa-3208?fbclid=IwAR0l2buyEbRUoLda-GQIypr2bXPguJbexs3KyNNEyKf_wxrDkmSeoh-62TA

https://www.facebook.com/fenytelevizio/videos/758928661915197

https://hargitanepe.ro/muvesztelep-gyergyoszarhegyen-elmenyek-hatasok-reflexiok/

Művészetek Háza Veszprém-díj / Veszprémi Tavaszi Tárlat 2022

 

https://kultura.hu/tavaszi-tarlattal-es-designkiallitassal-keszul-a-muveszetek-haza-veszprem-az-europa-kulturalis-fovarosa-programra/

https://www.veszprem.hu/hirek/kultura/8363-megnyilt-a-tavaszi-tarlat

https://www.muveszetekhaza.hu/hu/aktualis/veszpremi-tavaszi-tarlat-2022-03-01

Királyok és kalandorok 2021.09.29.

A Királyok és kalandorok című kiállítás alapötlete egy véletlen eseményből született, amikor a karácsonyi ünnepi előkészületek idején a díszek keresése közben rátaláltam a gyermekkori rajzaimra.

A rajzok mappákba fűzve porosodtak egy háromméteres, elhúzható tetőpolc hátsó szegletében. 

Emlékeim szerint, ezen a polcon „apróbb” korunkban nyugodt szívvel mászkáltunk négykézláb testvéremmel, ahol mindenféle érdekességet lehetett találni, de többnyire csak lomtároló néven emlegették. 

A gyermekrajzok enyhe elszíneződése és porosodása a testem méretével és a betöltött éveim számával egyenes arányban növekedett. Közel négy évtized távlatából ismét felfedeztem az eltolható polcszerkezet kétirányú mobilitását, ahol a nevezett rajzok, festmények, kollázsok, ruhatervek mappákban hevertek.

A mappákban rejlő munkák és a bennük lévő kifejező erő újra felfedezése vezetett ahhoz, hogy alkotásaimban feldolgozzam gyermekkori élményeimet.

Az alkotás folyamatában ismét egy időutazás lett a fő motivációs forrás, amikor újraélhettem rég elfeledett emlékeimet.

Tiny people

125x150 cm

Flower Warrior

100x125 cm

Kings and adventurers

145x120 cm

The almighty

150x125 cm

Adventurers
120x100 cm

Wizard
110x90 cm

Little king

70x50 cm

Defenders

50x60 cm

Rust knight

78x58 cm

Királyok és kalandorok című kiállítás nyomán

Bartus Ferenc legutóbbi – legtöbbünk által csak online látott kiállításán - vudu istennők, vajákosok, nőiségüket titokba vonó ősanyák derengtek elő a hétköznapok látszatfüggönye mögött, furcsa, kényszeredett emlékek visszfényeként. Most azonban mintha otthonosabb terepen járnánk: bicebóca, de büszke vitézek, gombszemű királykisasszonyok térnek a régmúltunkból vissza.

Történt ugyanis, hogy egy alkalommal az óvónéni által gondosan összefűzött kötegben saját, 4-5 éves korában készült rajzai kerültek a kezébe. Tulajdonképpen semmi rendkívüli sajátosság sem volt bennük, csak mindaz, ami a mesék csodákba könnyed természetességgel röppenő világára fogékony, környezetét, a nagymama kertjét végeláthatatlan kalandként befogadó kisgyerek megörökít a papírlapon. 

Alapjában véve ehhez hasonló hősöket, ilyen girbegurba házakat, kócos ágú fákat rajzol szinte minden 4-5 éves kisgyerek, ha ceruzához, zsírkrétához, gombfestékhez jut. Ám a mindenki mögött mégis ott van az egyedüli példány, Feri, a kissé magának való, szemlélődó kazincbarcikai kisóvodás, s ott vannak maguk a rajzok, melyek szereplői nem sejthették, hogy néhány évtized múlva ismét fel kell lépniük Bartus Ferenc, a festő képein.

A gyerekrajzok inspiratív szerepét legkésőbb Klee óta nagyon sokan felismerték, programszerűen Dubuffet és az art brut, de talán a legharsányabban, valódi eruptív erővel a COBRA-csoport művészei. Corneille, Alechinsky és társaik hasznosították őket. Ők azonban elsősorban panaceát kerestek és találtak bennük, gyógyszert a betokosodott, a konvenciók által nehezen mozdíthatóvá csavarozott művészi alkotómódszer fellazítására, spontánná tételére. Ezért mintegy utánozták őket, hogy maguk is gyakorolni tudják (látszólagos) reflektálatlanságukat, a gyakorlatlan kéz mozdulataiból fakadó (látszólagos) ügyetlenségüket, szinte eszköztelenül is világokat teremteni tudó mivoltukat. nem a koppenhágai, brüsszeli, amszterdami kislányok és kisfiúk konkrét rajzai voltak fontosak számukra, hanem maga a gyerekrajz, mint az ezek összességéből lepárolható és besűríthető fogalom.

Természetesen ez is legitim, s a modern képzőművészet történetében fontossá váló eljárás, Bartust azonban más érdekelte. Nem próbált se lélekben, se technikában újra kisgyerek lenni. Láttukra felidéződik ugyan gyerekkora, annak hangulata, élményvilága, de egykori rajzait az érett festő szemével vizsgálja. Szemrevételezi kiskori önmaga próbálkozásait a perspektíva és a legnagyobb felületek alkalmazására, s jogosan dicséri meg egykori leleményét, mikor egy elnyúló faág hajló vonalára fűzte fel oromfalú házacskáinak sorát.

Tulipános királylányait és fakardos királyfiait azonban kiemeli otthonos közegükből, felnagyítja, s egy számukra és számunkra is szokatlan szituációba helyezi őket. Az eredeti alapján ugyan meglehetősen pontosan másolja le esetlen vagy épp magabízó mozdulataikat, suta kezecskéiket, kiforduló lábfejeiket, de ha úgy ítéli meg, változtat színezésükön, egy- egy motívumukon. Arról nem is beszélve, hogy néha megsokszorozza szereplőit, közös képeken lépteti fel a különböző rajzok hőseit.

Különös metamorfózis történik tehát: az ártatlannak vélt szem és a mesék vagy éppen Lázár Ervin történetei által terelgetett gyermeki fantázia bizonyosan nem tudatos művészi szándékkal készült teremtményei most egy nagyon is reflexív alkotói intenció alanyaivá válnak. Nincs arról szó, hogy Bartus elidegenítené őket, inkább úgy olyan komoly kíváncsisággal vizsgálgatja kalandorait, mint a gyerek a kezébe kerülő különös formájú kődarabot vagy egy kapálózó lábú bogarat. Botocska helyett ecsettel piszkálja meg kicsit őket: próbálgatja, hogy viselkednek számukra szokatlan körülmények között.

Ezt a célt szolgálja a gyakran tapétaszerűen, vagy a régebben divatos, mintásra gumihengerezett szobafalakra emlékeztető egyneműsített háttér, faleveleket, kisbikát vagy éppen egy zöld, kissé ferde szájú királyfit megsokszorozva. Egy másik lehetőség, hogy elhelyezi közöttük magánmitológiájának régebbi képeiről ismert, hol apotropaikus, bajelhárítóul szolgáló, néha viszont akár kellemetlen érzeteket keltő szereplőit, az emberfejű kutyát, a fekete párducot, a páviánt, a homonculust. Egy gyermeki („négyszögletűen kerek”), és egy felnőttebb, szürreálisabb, kiszámíthatatlanabb mesevilág ütközik, keveredik itt egymással, izgalmas képi és befogadói feszültséget keltve.

De vannak olyan képek is, ahol a gyerekrajz egy-egy tulajdonsága, eleme lesz felhangosítva. A pirosruhás, magányos figura így kezd el úszni a levegőben, az eredetileg textilkollázsként született virágszemű bohóc így válik szomorú, bociképű mágussá. S persze vannak képek, melyeken alig leljük nyomát a felnőtt festő omnipotenciájának, ezeken mintha teljesen szabadon engedné a kisgyerek világra csodálkozó szemét. Mert igaza van abban, amit a kiállításhoz készült kommentjében ír: tényleg egy időutazásban is részesülhetünk. Ott lehetünk a nagymama varázslatos kertjében, koronás, tarka nadrágos kalandorokként eredhetünk a pityergő királylányok nyomába. Nem csak a meserétegek kavarodnak furcsa eleggyé e képeken, hanem az ártatlanság, a nyitottság, a természetesség és a tudatosság, a reflexivitás, a mérlegelés elemei is. 

Gyerekmesék – felnőtteknek, olyanoknak, akik néha szívesen lennének újra gyerekek.

Magyar Műhely Galéria, 2021. szeptember 29.

Pataki Gábor

művészettörténész

 

http://www.festeszetnapja.hu/event/kiralyok-es-kalandorok-bartus-ferenc-festomuvesz-kiallitasa/

https://www.youtube.com/watch?v=IIcJJRCXe9Q&ab_channel=FerencBartus

A kimaradt FLASHBACK 2020.04.17.

A kimaradt FLASHBACK

A FLASBACK című kiállítás egy pszichedelikus vizuális élményre, vagyis időutazásra invitálja a látogatókat.

A megváltozott cím utalás egy olyan kiállításra, amit megrendeztek, ám a célközönség személyesen sajnos nem részesülhet a címben említett élményben.

Azt is mondhatnánk, hogy a „triphez” az állomások, a kép részletek elkészültek és a helyükre kerültek, viszont a helyszínen a jelen helyzetre tekintettel személyesen nem látogatható.

Az esemény alap koncepciója utalás egy „időutazásra”, amikor véletlenszerűen visszatérünk egy olyan életesemény vagy érzés képi lenyomatára, ami fontos lehetett abban a pillanatban számunkra.

A kiállításhoz készült digitális média lehetőséget nyújt egy virtuális flashback eléréséhez.

The missed FLASHBACK

The exhibition „FLASHBACK” invites visitors to a psychedelic visual experience, a time travel.

The modified title is indication to an exhibition which was held but nobody could partake in the experience in person mentioned in the title.

We could say that stages and details of pictures are done and everything fell into place but due to the present circumstances it can not be visited in person.

The title of the exhibition is a reference to a "time travel" when we randomly return to the visual imprint of a life event or feeling that may have been important to us at that moment.

The digital media made for the event enables us to have a virtual flashback.

Dream
133x100 cm

Flashback
60x50 cm

Zóna
100x133 cm

Nüx gyermekei
60x50 cm

Ophelia
60x50 cm

Destroyed movement
50x60 cm

Metamorfózis
60x50 cm

Percepció
50x60 cm

Etap
50x60 cm

Etap II.
50x60 cm

Trip
50x60 cm

Fossil II.
30x40 cm

Prenatal
30x40 cm

Ikon
24x30 cm

Amőba – dagerrotípiákon

Mikor néhány évvel ezelőtt megnyitottam Bartus Ferenc kiállítását a Magyar Műhelyben, a végén megemlítettem Margaret Atwood egyik disztópiáját, melyben egy mesterségesen elszabadított vírus gyakorlatilag kipusztítja az emberiséget. Most, mikor megnyito(tta)m – Nagy Zopán közreműködésével - Bartus Ferenc kiállítását a MAMŰ-ben, ezt csak virtuálisan, otthonról tehettem, egy, az emberiségre rászabadult vírus következtében.

Kézenfekvő dolog lenne azzal folytatni, hogy lám, a művész már idejekorán meghallotta az apokaliptikus lovasok dübörgését. Ám túlságosan is kerek lenne így e mostani történet, melynek lényege viszont éppen az, hogy nincs középpontja, nincsenek szélei, idővonala repedt, szakadozott, a kavargó homályból itt-ott villannak fel értelmezhető részletek. Korábbi, rejtélyes, szinte emberként viselkedő állatok, homunkuluszok és zombik hol szarkasztikus, hol mélabús találkozásait megjelenítő képei inkább egy időn kívüli világban, egy félig még éretlen, félig már poshadt Paradicsomban lebegtek. Újabb művei viszont – melyek mintha 10 évvel korábbi túlexponált fotókra emlékeztető munkáira utalnának vissza – teret, időt és történelmet találtak maguknak.

A kiállításnak nem véletlenül „Flashback” a címe. Hátraarcok, visszavillanások, ókori vakuk magnéziumfényei. A tér pedig, ahogy Mányoki Endre írja, „a szétszórt időből képződik, rétegenként, egymásra torlódva, egymást takarva, rejtve”. S minden villanás, minden réteg valamiféle fakó homályból bukkan elő. Mintha amúgy is sérült, vakfoltos, penészes dagerrotípiák rakódtak volna egymásra a múlt különböző korszakaiból, mintha egy mágikus eljárás során egymáshoz, egymásra préselődtek volna az ezüstözött rézlemezek, a folyamat során csupán néhány részletüket, töredéküket megőrizve.

A képeken fekete alakjai a történelem negatívjai, az ő testüket borította be a pompeji lávafolyam, ők üldögéltek a hirosimai atomrobbantás epicentruma közelében, hogy a radioaktív sugárzás fordított árnyképet csináljon belőlük. Tanúk, akik már egymást sem látják, s aligha ismernének fel mást a Klee nyomán Walter Benjamin által felidézett Történelem Angyalán kívül, aki „Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz”.

De némelyikük lehetne akár titokzatos ősanya, egy afrikai törzs elfeledett Magna Matere. Vannak közöttük vaskos, szinte animális asszonyok, s karcsú, egymástól is elforduló negatív najádok és nimfák. Az őket körbefogó, bizonytalan, roncsolt közegben egyedül ők, az általuk biztosított generációs ciklusok jelenthetnek némi bizonyosságot. A feltehetően különböző korokból és kultúrkörökből felbukkanó, flashbackelő jövevények nem igazán vesznek tudomást egymásról, s egy park(?) rácskerítésén, s az egyik képen feltűnő historizáló tornyos épületen kívül nincsenek olyan motívumok, tárgyak, attribútumok sem nyújthatnak nekünk fogódzót. Bartus amúgy enyhén szólva amúgy sem tartozik a szájbarágós, az álmait, üzeneteit, szorongásait gondosan megmagyarázó. megcsócsáló, s használati utasításokkal ellátó alkotók közé. Már e mostani sorozatnál elvileg jóval narratívabb, lamantinokat, majmokat, kutyákat, pitypangot fújó csecsemőket rejtélyes szituációkba terelő művei esetében is szükségtelen volt segítségül kérni a szürrealista-onirikus művek desifrírozásához igénybe venni szokott eszközöket és forrásokat, szinte törvényszerű, hogy kicsorbul rajtuk Freud vagy Jung álomfejtéseinek mégiscsak az emberi psziché mélyrétegeit szisztematizálni képes rendszere.  Fura módon mintha még többre mennénk a vásári lunátikusok, papagájos jövendőmondók, kalendáriumi álmoskönyvek triviális, vagy az ad hoc véletlenre építő metódusaival, ahol a „csak” minden szempontból érvényes válasz lehet.

Mostanra mindez tovább nehezül, hiszen a „történet” végleg (?) elveszett, helyette csak a minduntalan megszakított, zárványokba zárt történelem marad, vagy, ugyancsak Mányoki Endre szavaival, „a létezése szélén imbolyogva folyton-folyvást a születés titkát” felfejteni kívánó emberiség próbareggelijei. S ennek aktorai, a több képen is feltűnő vaskos, kopasz, dús emlőjű asszony, s a többiek, az égre néző, a kezét csípőjére tevő, az arcához nyúló nőalak, a szilfid ikerpár. S mindenekelőtt a köröttük hullámzó, őket előhívó, éppolyan nehezen meghatározható és kódolható, hol iszamósan zselészerűnek, hol rozsdafoltok tarkította, ragyák verte fémes felületnek ható közeg, mely néhány képen önálló szereplővé, taktilis képességeinket is bizsergésre késztető, hol nyúlós, hol lebegő, hol pedig   földtani mintákra emlékeztető felületté válik.

S e részletek – ellentétben Nádas Péter önéletírásának címével – nem „világolnak”, nem emelkednek ki értelmezhető, racionalizálható szigetek gyanánt az emlékezet amorf plazmafolyamából. Néma árnyakként derengenek csupán, szigetekként a színek kocsonyás közegében. Mindenesetre becsüljük meg őket, mert ha ők is elmerülnek, nem marad más számunkra, mint a Bartus egyik (korábbi) képén bús eltökéltséggel korcsolyázó, nyomainkat már csak arcvonásaiban őrző amőba.

Pataki Gábor
művészettörténész

https://www.youtube.com/watch?v=2fyVeBokT8s&ab_channel=FerencBartus

http://www.epa.hu/03000/03024/00048/pdf/EPA03024_uj_muveszet_2020_5_038-039.pdf

https://mamusociety.wordpress.com/2020/04/16/a-kimaradt-flashback-the-missed-flashback/

https://www.artsteps.com/view/5e8b6fb4d5a6e76273a182e6

http://tiszatajonline.hu/?p=130723&fbclid=IwAR0R6_Y_uy1jYTR7TRyCVqHU3DXZTspgGxxsyz1cO914fzqzoBaS9iDI_qc