Bartus Ferenc: november 2018

Inkarnáció ezüstben

Van valahol a bolygón egy szobrásziskola. A tanoncok élő modellek alapján mintáznak szobrokat. Gipszhéjak születnek az eleven test mintájára, jobbára valósághű méretben. A tanulók feladatot teljesítenek. Fejet, kezet, lábat, csípőt mintáznak, gesztusokat ábrázolnak; lemásolják az élőről a formát. A gipszek a műteremben ácsorognak, a mester véleményt mond, a gipszek értéke ennyi. Elévülnek, raktárba kerülnek vagy egyenesen a hátsó udvarba - bezúzni őket se akarat, se eszcájg. Hátha jók lesznek még valamire, talán lehetne rajtuk demonstrálni. Aztán valaki kipakolja őket a hátsó udvarból a kertbe. Szándékom sincs, hogy az okait nyomozzam. Csak láttam én is, mint mindenki, aki a kertben megfordult, ahogy a falak mellett ácsorognak, kicsit roncsoltan, megviselten, mégis épen - legalább is így, együtt, mintha. A calais-i burzsoák vázlatai se lehettek volna esendőbbek egy századvégi párizsi lomizáson.

Fotózzák őket. Fotózzuk őket. Csoportkép, portré, kistotál. Nem tudom, hány kép készült a gipszekről az idők során, nekem 34 van. Szobrot fotózni hálás feladat túristák és amatőrök számára. A szobor nem mozdul el, körbe járható, lehet pozíciót választani, blendét, mélységélességet állítani - életet lehelni a kőbe, bronzba, fába. Lehet magunkat próbára tenni, vajon képesek vagyunk-e teret alkotni a síkban, mozgást vinni a mozdulatlanba. Kockázat nélkül. Hát még ha a szobor sérült! - ha nyomot hagyott rajta az idő; mohák, zúzmók, füvek, bogarak költöztek a repedéseibe. Akkor már a textúra is izgalmas lesz. Mint ezeken az esendő stúdiumokon. Melyek a fényképeken - a rend szerint - már nem másolatok, hanem modellek. Tudatunk paradoxona: a holt, az élettelen minden átiratban, minden megjelenítésben életre kel. Inkarnálódik.

Van egy festőművész, aki látta, a maga idejében, a 'kitett' munkákat a kertben, és nézte a róluk készült fényképeket is. Van egy festőművész, aki fotókat fest. Nem fotókról készít festményeket, hanem a fotográfiát a festészet bázisaként használja. Elkéri a képeket a roncsszobrokról és ---

--- és válogat, keres. A képkockákat magában felnagyítja, kitágítja, s belép az imaginárius térbe. Tárgyakként - az érdeklődésen túl - nem volt sok köze hozzájuk. De itt, ebben a maga teremtette zónában közel vannak hozzá az alakok. Köze van hozzájuk, ez nyilvánvaló. Ám hogy miben, miért és mennyire - az még nem elég világos. Nem evidens. Nem kézenfekvő. Újra kell alkotnia őket, hogy ennek a tétova bolyongásnak célja legyen, és oka az ott létének.

Újra alkotni pedig úgy lehet, ha a művész eszközöket használ. Profán, evilági, közönséges eszközöket. Hordozót választ, például fotópapírt. Vetítőgépet, hogy a papírt meg tudja világítani. Vegyszereket, hogy a megvilágított papíron a rá vetített képet elő tudja hívni. És ecseteket. Mert festőművész.

És mert hatalmas méretű fotópapírt használ, és nincsen akkora méretű tál, amelyben az elférne. Tehát belemártja az ecsetet a hívóba és mintha festékkel festene, úgy mozgatja a felületen. Negatív festés - nem felhordja az anyagot a hordozóra, hanem előcsalja a matériából. Meglehet, pontosan emlékszik a vetített kép elemeire, melyek most láthatatlanok. De inkább pontatlanul. A festő keres az instrumentumával. Amit talál, az megerősíti a keresésben. Folytatja, akkurátusan, egyszersmind összevetve a már láthatót a még láthatatlannal, amely terrénumok csak a tudatában léteznek. Akarva-akaratlan választ: mit hívjon még elő, és mit hagyjon el; mi maradjon örökre rejtve az anyagban, mint elhalt lehetőség, föltáratlan terület, világra nem segített létező. És mert festőművész teszi mindezt, a láthatóvá alakított képen árnyalatok, kiemelések, rétegek, átfedések, felsejlő részletek és túlhangsúlyozott foltok bonyolult rendszere alakul ki.

Egy kép, ami valamiről készült, ami volt;

egy képről készült kép, ami eltűnt az anyag síkjának mélyén;

egy kép, ami megszületett, előtűnt ebből a síkból, a semmi mélyéről,

de ami nem az a kép, ami valamiről készült, ami volt...

S mindez negatívban. Pontosabban: pozitív hatású negatívban. Negatív érzetű pozitívban. Áttűnésben. Örökös metamorfózisban. Mindig a határon, folyton alakulóban. Valamiből valamivé, valakiből valamivé, valamiből valakivé. Inkarnáció közben.

itt nem horpad be a halánték

határainknak vérnyoma nincs

ide kergültünk kénytelenül

ezt megalkottuk eszményien

itt hahotázunk a vérünk

tábortüzénél, itt lerogyunk

ezüst-arcunk fájt már a csókra

ezüst-kezünk cédrus-pohárra

kikalapált alakunk fájt már

lenvirág-ingért, s ideje jött

ideje a hömbölyödésnek

égő cukor és pörkölt dió

aromájának

Az idézet Nagy László Inkarnáció ezüstben című verséből való. S az idézésnek nem oka, hogy a költő e vers születése környékén a párizsi Magyar Műhely sokszor közölt és többszörösen hivatkozott szerzője volt - ez csupán érdekesség lehetne egy magát ostobán polarizáló világban. Nem is az ezüst, a nyilvánvaló fotó-allúziókkal, de még önmagában az inkarnáció sem. Sokkal inkább, hogy Bartus Ferenc festészetén át- meg áttűnik ez a vérnyoma nincs-világ, ez a megalkotott eszményiség - és a hiányt, az űrt, a veszteséget kitöltő fájdalom. De legkivált azért, mert mégis. Mert Bartus művészetében, de egész emberi valójában is örökös ideje van a hömbölyödésnek. Az áramlásnak és a kitöltődésnek. A teljesedésnek. Incarnatio humana.

Az ember által megragadható létezés: a megtestesülés határa. Nevezzük művészetnek.

Magyar Műhely Galéria, 2018. október 17.
Mányoki Endre