Bartus Ferenc: 2010

2010. december 28., kedd

Tóth Menyhért-díj 2010

Tóth Menyhért

A Tóth Menyhért művészeti ösztöndíjat 1994 óta adományozza évente az arra érdemes festőművész szakos egyetemistának a kecskeméti székhelyű Tóth Menyhért Alapítvány. Az alapítvány székhelye nem véletlenül Kecskeméten van, hiszen a „Cifrapalota” Bács- Kiskun Megyei Önkormányzat Kecskeméti Képtára és Kiállítóhelye őrzi a miskei festőművész életművének több mint 90 százalékát. A korábbi (1994-1999) ösztöndíjasok összefoglaló kiállítását legutóbb 2000. október 4-29. között láthatta a közönség, szintén a Cifrapalotában. 2008 óta már nem csak a Magyar Képzőművészeti Egyetem, hanem a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának hallgatói is pályázhatnak. Az alkotók többsége pályakezdő művész. A kiállításon a legújabb alkotásaikat tárják a nagyközönség elé. A tárlat 2011. november 9-től december 18-ig látogatható.

1994: Szöllősi Tibor, Varga Minerva Patrícia
1995: Kámán Gyöngyi
1996: Korodi János
1997: Major Szilvia, Sáfrán Dóra
1998: Szeivolt Katalin
1999: Horváth Krisztián
2000: Hatházi László András, Schaller István
2002: Csató József
2003: Gáspár Eszter, Mara Kinga Villő
2004: Lenkes Ildikó
2006: Thuróczy Zoltán
2007: Karner Gábor
2008: Gyergyádesz Mihály
2009: Tőkés Réka, Szabó Kristóf
2010: Bartus Ferenc
2011: Herold Anikó

http://civilnaplo.hu/s_!news/i_hirek_esemenyek_7/i_toth_menyhert_osztondijasoka_toth_menyhert_alapitv_12969/t_T%C3%93TH%20MENYH%C3%89RT%20%C3%96SZT%C3%96ND%C3%8DJASOK-A%20T%C3%B3th%20Menyh%C3%A9rt%20Alap%C3%ADtv%C3%A1ny%202000-2011%20k%C3%B6z%C3%B6tti%20%C3%B6szt%C3%B6nd%C3%ADjas%20fest%C5%91m%C5%B1v%C3%A9szeinek%20ki%C3%A1ll%C3%ADt%C3%A1sa/index.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B3th_Menyh%C3%A9rt-d%C3%ADj

2010. augusztus 3., kedd

„On the Road-Úton” 2010.04.17.

A tér a szétszórt időből képződik

1940 tavaszán a szovjet hadsereg több tízezer lengyel tisztet lőtt fejbe a Katyn melletti erdőkben. Tetemeik elszórva feküdtek, szerteszét a vékony föld alatt.

Lech Kaczynski lengyel államelnök repülőgépe Katynba tartott, amikor Szmolneszk mellett becsapódott a földbe. 90 halott teste szóródott szét egy ligetes erdőben, az önfeláldozás akaratlan szentségében.

Barack Obama elnök Amerikából érkezik Katynba. Veszélyben lesz, hiszen gépének át kell repülnie az izlandi vulkánkitörés porfelhőjén. Üvegszilánkok miriádja borítja az eget Európa felett, szerteszórva.

Az emberiség a halálára készül. Meglehet. Van rá oka elég. Mint ahogy Bartus Ferencnek is a születésre.

A legbizarrabb és legmeghatóbb ebben az emberiségnek nevezett amorf tömegben az, hogy a létezése szélén imbolyogva folyton-folyvást a születés titkát akarja felismerni. Feltárni a mélyet, megtalálni a szerteszórt darabkák között az összefüggést. Vagy másként: az élettelen, elhalt töredékek között azt az egyet, ami még él.

Kumria rác apáca „verejtékezve nyög, és meredten figyel egy patkányt, amelyik a parázsló szemét mellett melegszik. A degeszre hízott állat annyira közönyös, hogy még akkor se mozdul meg, amikor a húsát pörköli a parázs. Kumria kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse, de csak annyi ereje van, hogy egy követ odadobjon. A patkány lomhán továbbcammog, és úgy néz vissza, mintha ok nélkül tartanák ostobának.” - írja Mészöly Miklós az Anno című novellában. A szcéna el van rejtve. Oly mélyen van eltemetve a kavargó töredék időkben és fölöslegesen feltáruló terekben, hogy sokadjára is alig találunk rá. Az élet egésze mint egyetlen öntudatlan gesztus? – ha az értelme nem is, az esszenciája biztosan ez.

„egy kúszórózsával befuttatott vaskerítés/betonlábazata „ – vagy: „P.-ben tűzött a nap, még /a mozdonyitató kürtős csapja sem a kiszáradt /betonporba csöpögött” – ezeket már Tandori találja, a tárgyat és a látványt, de elhalad mellettük, zavartan magukra hagyja őket. TD keres, és bár úton-útfélen életre kelnének a terek, a tárgyak, elhajigálja valamennyit. Számára a megérkezés az utazás tétje. Az út vége mint kezdet? – holott hányszor, de hányszor kezdhette volna, közben, újra.

Bartus Ferenc alkotói habitusa ezt a Mészöly-Tandori kettősséget, ezt a kettős egylényegűséget jeleníti meg a számomra. Az örökös úton-létet, a szemlélődést, a már-már pazarló gesztusokat, ahogyan elhagy bármit, amiből mások egész korszakokat építenének az életművükben. Azért, hogy végtére ne érkezzen meg sehova. Hogy ne a megérkezés legyen az út célja, s ne is maga az út.

A tér a szétszórt időből képződik, rétegenként, egymásra torlódva, egymást takarva, rejtve. Mégis, a felszínen is, az ott felsejlő szcénák átélése idején-idejére mintha látnánk a titkos történetet, az élet öntudatlan gesztusait, a létezés újra és újra megformálódó lényegét.

Az út Bartusnál maga a tér, és az élet folytonos születés. Nem a képeknek, festményeknek mondott leletek egymásutánja vezeti a tekintetünket, hanem a mélység fürkészése. Amit ő (Tandori) szinte hanyagul eldob, magára hagy, az nekünk mindig alkalom a kezdésre. Elindít, befelé önmagunkba. Amikor hirtelen megállunk, mert úgy tetszik, valamit végre készen és egészben kaptunk, nyomban elveszünk a kavargásban (Mészöly).

Különös módon én magam is így vagyok vele. Bartussal, a festőművésszel. Kevesen állnak olyan közel hozzám, mint ő. De túl közel voltam mindmáig ahhoz, hogy lássam. A civil, a bölcsész praxis arra ösztökélt, hogy értsem a célját, lássam a kész eredményt. Elvártam tőle valamit, amit magamtól sem illene elvárnom, ha már Tandorin, Mészölyön cseperedtem. Nem ismertem fel az időt az álló képeken. Nem ismertem föl semmit, mert az értés volt az egyetlen elvárásom. Iránta is.

Az idő figyelmeztet. Ez a mai is. A történelem, a szerteszórt halottak, a tetemeink. A porvihar. Az, hogy az emberiség a halálára készül. Ma is, mint mindig. A halálára készül, és a létezése szélén imbolyogva az életet fürkészi.

Itt, ebben a térben, ahol illatok és hangok kavarognak, tárgyak öveznek, életek alakulnak, ebben a kávézóban, ahol most Bartus Ferenc ideje gomolyog a síkból kimetszett terekben, megbékélhetünk. A születés halálig tart.