Látomás,
A művészet egyszerre
rombol és épít.
Fiatalabb koromban gyakran voltak látomásaim.
Főleg a pirkadati látomásokat élveztem nagyon.
Időnként önkéntelenül elsírtam magam
az elillanó látomások után, annyira hiányzott e
megfoghatatlan szépségek anyagtalansága.
Egy rövid ideig az anyagtalané lenni, aztán
semmivé derengni, majd visszazökkenni a mindenanyagok kétes világába, ahol a
folyamatos változás vezényli pengeélén táncoló műsorát.
Soha nem jutott eszembe a látomások leképzése,
megjelenítése, anyagba foglalása, megelégedtem
szertefoszló jelenlétükkel, ahogy jöttek és aztán
szépen távoztak, időnkívülre helyeztek egy-egy
hosszabb-rövidebb kiszámíthatatlan pillanatra.
Isteni adományoknak gondoltam ezeket a
látomásokat, amelyek egyben a fiatalság sajátosságai is,
amikor még annyira érzékenyek idegszálaink, hogy
minden halvány rezgésre felmutatnak valami
soha nem látottat, soha nem hallhatót, a
tapasztalaton túli ismeretlenségeket teszik oly kedves ismerőssé.
Nem igazából tudni, hogy milyen világban élünk, de
valamilyenben biztos, mivel oly kaotikus minden. Annyit azonban érzek, hogy a
fiatal művészek még tudják, hogy ők milyen világban élnek,
mélyen benne vannak a reális világ irreális
hányatottságaiban, és ez jelezhet valamit, valami előremutatót.
Természetesen a tévedéseket is ide értve.
Egy fotós és egy festő teli mély költői
realizmussal, akiknek leképzett látomásaik vannak.
A közelség erénye várakozva létezik, majd szétesik
és összeáll a fényen keresztül egy fény(bonc)tanná, koan formátumú beszédes
hallgatássá, az asszociációk szövetéből szőtt
vászon érzékelési, észlelési végtelenre feszítve
önmagán túli önmagát jelenítve meg.
Ezek a festmények, fényképek mozgásban vannak.
Állóképek, de mégis filmszerűen mozognak. Szuper
lassú a mozgásuk, de a belső dinamizmus
megmozgatja őket, mint az álomban, amikor leáll az
utolsó jelenés, de még rezdül egyet, s mint
a vízbe dobott kő, amelynek hullámai soha nem
múlnának el.
Mert ez a rezgés folyamatosan, ha láthatatlanul
is, de jelen van.
Természetesen az állókép az nem mozgókép, na de,
mégis, ha ilyet érez a befogadó.
Sokszor az állóképek jobban mozognak, mint az
állandóan vibráló mozgóképek, amelynek
dinamizmusa az egy helyben topogás.
Bartus Ferenc festészetéről és Nagy Zopán
fényképeiről első látásra, később az alaposabb
szemlélődések után is, egyértelműen és
határozottan a látomás élménye jutott az eszembe.
Ismerve Zopán írásait, ez nem lehet véletlen.
Asszociatív szöveginek erős költői vizualitásuk
van. Érzékeny fotóin ezeknek a jelenségének
átiratai variálódnak, mint a Rejtett önarckép című
fotóján, ahol a szoba belső és a szoba külső
szinte egy térré olvadnak össze, amelyeket külön-külön is érzékeltet a szoba belsőt
jelentősen meghatározó óriás ovális tükör
látványa, meg a szerző idézőjelbe tett láthatatlan
önarcképe.
Egy másik képen a fehérre meszelt téglafal előtt
emberi alakok és kutyák álldogálnak, a
nyugalom dinamizmusa és a mesterkéltség nélküli
egymásra vetülés adja a képi feszültséget,
amely már szilágyilenkésen érzékeny.
Bartus Ferenc bravúros festészetével írja
látomásait. A képein sokkal több mindent látni, mint
ami a képeken van. És ez minden belemagyarázás
nélkül elmondható.
A képek önmagukat folytatják.
Anyagból kirakott tapintható anyagtalanságok.
Mintha egy pszichedelikus utazás
jegyzetei lennének Bartus Ferenc képei.
Igazi konkrétumok nélküli konkrétumok.
Mélyen kiiktatnak minden álságosságot, és ettől
jól eső a szabadság zamatuk.
Mert az alkotóknak és a befogadóknak egyértelműen
természetes igényük a szabadságnak zamata.
Az ember művészettel védekezik.
"Ilyen kép, olyan kép,
egyszerűen
látni és
érezni
kék."
feLugossy László
2013
augusztusában
Szürreál transzparenciák B.-től
– Z.-ig
„… megöltem három
kislánykát / méreg csorgott arkangyal sziszegett” – írja a katalógus egyik szabadasszociációs
verstágító-formabontó, onirikus versében Nagy Zopán. Mutatványosok, Mesés küldetés, Gyermekjátékok,
A csók, Megkísértés, Tettenérés, Emóció, Visszatérés ön-magunkhoz – ilyesféle
képcímekkel „válaszol”, „diskurál”, „operál” Bartus Ferenc.
Pokoli őszinteség, drámai és morbid közlékenység. Folytonos
emlékvetélés. Képszerű magzatelhajtás. Álomvetítéses szürreál és terhesség-megszakítás.
Angyali látószervek alvilági ébredése. Foghíjas nevetések torz örömei. Valóság-filmkockákat
átégető látomássejtelmek rögzülései. Embrionális végkifejletek halálos átokjövendői.
Durva, riasztó, fájdalmas és gyötrelmes testbeszédek aránytalanságai. Homunculus-teremtmények
szomorú, kilátástalan, jövőtlen diskurzusai. Vészterhes és taszító
szépségvedlések önfeltáró processzusai.
Ezek Bartus Ferenc festményei!
Amelyeknek tudatmódosító, szellemkápráztató, lélekátvilágító
fényszínei – akár a lombikból kiömlő molekuláris kristályoldatok fluid foltokká
dermedő, áttetsző csillámai –: lélegzetelállító alkímia-történetek; a túlvilág titkos
kémiájának nyomhagyó üzenetei. Hadész titokzatos birodalma reflektorpászmában! A
„küszöbalatti” lét alakváltó, megigéző árnyék- és üledékvilága pompázatos óceán-
és földmélyi derengésben.
B. világa: szemdomborulatokat izgató (szép), de nem jó, nem
kellemes, ám igaz, bár nem szent, inkább álságosságok nélküli, vallomásosan
személyes, szókimondó univerzum.
Az alakoskodó mai bohóc, a hajnali, a nappali és az éjszakai
szerepjátékos agyafúrt őszintesége. A rafinált önfeltárás és kitakaródzás rejtőzködése.
A megkísértő perverziók látomásossá tétele. A majdnem züllött belehelyezkedések
szűzies álruhája. Az átélés önimádata. A montázs, a tudatos és a tudattalan
véletlenek éthosza. A helyszínről helyszínre járás időutazása, az örök
visszatérés palimpszeszt performansza. Az áteresztőképességek anyagtalansága. Az
áttetszőségek megfoghatatlansága. Az összetükröződések fény-árnyék kulisszái. A
kaleidoszkópszerű átjárhatóságok tér-idő alagútjai. Az álomszerű
dimenzióátlépések nyomhagyó alaktorzulásai.
Ezek Nagy Zopán fényképei!
Meg a mélységélményt adó fekete-fehér kristályfalak leheletfinom
egymásba csúszásai. Az analóg lényképek szellemi-testekké éterizálódásai. A
valóságtartományok irreális szürreálba fordulásai. A látható világ
jelenségeinek nézhető víziókká „montálásai”.
Z. világa: tükrök barlangjaiba néző narcisztikus univerzum,
amelyben önarcképeinek rá visszanéző Minótauroszait játékos ötleteivel tréfálja
meg, avagy teszi ártalmatlanná.
Rég volt a kezemben ennyire koherens, minden képi és
szöveges mozzanatában összetartó, egymásba rezgő kiadvány.
MAMŰ Galéria, Budapest, 2013. október.18
Novotny Tihamér
