Bartus Ferenc: december 2015

Álommásolatok

Bartus Ferenc: Gyermekkori képzelgések

Van a régi magyar nyelvben egy szép kifejezés: „lelkes állat”. Olvasható a Bibliában is Ezékiel próféciáinál, majd János jelenéseiben. No meg a népmesékben, s hosszú a sor Phaidrosztól Lázár Ervinig. Valószínűleg Pithecantrophus-korunk óta leheljük a lelket, animáljuk az animát az animálokba. Állataink ott állnak a magyar nyelvű irodalom kezdetén, 1538-ban Pesti Gábor Aesopus-fabulái szereplőiként, s az első magyar nyelvű zoológiai összefoglalóból, Miskolci Csulyak Gáspár Egy jeles Vad-kert c. 1702-ben megjelent művéből kiderül például, hogy Bartus egyes képeinek hősei, a majmok kiváltképp örülnek, ha Marcinak, Hermánnak vagy Konrádnak nevezik őket, míg a delfinek például inkább a Simon elnevezést kedvelik.

Amúgy pedig aligha van köztünk, akinek gyerekkorát nem kísérte végig egy ilyen Marci, Bodri vagy Füles, ha másként nem, hát plüssből elkészítve. S akikkel mesés, csodás, rémisztő kalandokat éltünk át, s ne lettek volna – a kiállítás címét idézve – gyermekkori képzelgéseink társai és hősei.

Ezeknek a képzelmeknek az emlékeiből, álomszerű, enigmatikus kimerevítéséből

merítenek Bartus most látható képei. Emberek és állatok, csecsemők, magzatok, fél-emberek, homunculusok, hibridek, emberállatok és állatemberek találkoznak össze rajtuk. Nagy Zopán fiktív fabula-darabokról ír velük kapcsolatban, s valóban, mintha a fent említett Pesti Gábor némely jámbor, nem is annyira a történetre, a csattanóra kihegyezett, mint inkább valamely kegyes, egyszerű morális tétel kimondására született életképe elevenedne most meg. Korábbi képeihez képest kétségkívül narratívabb jellegűek, de a mese, a leírható történet általában hiányzik belőlük. De nem követik a lessingi „termékeny pillanat” elvét sem, hiányoznak a kiélezett, drámai helyzetek, a konfliktusok. Simon delfin távoli rokona, a lamantin ugyan összehúzott szemmel figyeli a pitypangot fújó gyerekeket (gyerekszerű testbe bújt lényeket), de tudjuk, hogy a karibi partvidék torkolatainál élő emlős békés növényevő csupán.

Nem a történetmesélés hát a lényeg, s ha fel is fedezünk bennük valami számunkra otthonosat, a következő pillanatban rögtön elbizonytalanodunk: mit keres a realista módón, perspektivikusan ábrázolt kutya mögött a félig elrothadt koponyájú lapos lidérc, miért mutat „ezt nektek!”-et felkarjával a borneói nagyorrú majom kifejlett hímje, s milyen kapcsolata van a fején meghatározhatatlan kék valamit viselő szakállas férfifejjel?

Az első önkéntelen, tanult és begyakorolt kísérletek után szerencsére gyorsan feladjuk mindenáron magyarázatokat találni akadó próbálkozásainkat, s elfogadjuk Bartus világának igencsak bizonytalan koordinátáit. Képről képre vándorolva valami furcsa, általában könnyű és áttetsző, de fizikailag mégis szinte tapinthatónak érzett vizes, vagy még inkább zselészerű térben lebegünk, mely hol virágos rét formáját ölti, hol almacsutkák úsznak benne, hol pedig színfelhők, gomolyagok töltik ki azt. E csúszkáló, változékony közegben bukkannak elénk e sokosztatú, valójában ozmotikus karakterű lények. Legjobb, ha semmin sem csodálkozunk. A többször megjelenő szakállas fej most kutyatesthez nő hozzá, hogy a következő képen egy bogyóit sűrűn, bár diszkréten potyogtató nyulacskával egészüljön ki, hogy aztán ez utóbbi Bartus egy másik művén feszülten figyeljen az elkövetkezendőkre.

S rögtön itt egy újabb kulcsszó: fontos a változás, az állandó transzfiguráció, de ami igazán izgatja Bartust, az ezt megelőző másodpercek. Zopán pontosan tapintott rá a „vihar előtti csend”- jelenségre, arra, hogy több kép sajátja ez a „még nem, de nemsokára…”- állapot. Időlegesen szorongató feszültség keletkezik, ez kétségtelen, de a tragikus végkifejletben nem lehetünk azért biztosak, emberfejeivel nem feltétlenül „lapdázik az égbe” a vész. Bartus ennél nyugodtabb alkat, bár feszültek leszünk, kényszeredetten pislogunk ide-oda (mit rak Hórusz /?/ az ormótlan hidrokefál zombi szájába a kapott emberfejért cserébe?), de aztán csakhamar újra beleveszünk a színfoltok, kanyargó formák áradásába. Újabb képei az előzők lazúros, bravúrosan egymásra úsztatott rétegekkel operáló festészeti megoldásaihoz képest első pillantásra nyersebbnek, egyértelműbbnek tűnnek, valójában tele vannak rafinált, összetett, váratlan, önmagukban nehezen megokolható átmenetekkel. S ez a nehezen megokolhatóság a lényegük, minek keressünk minduntalan racionális indítékokat a képzelmek, álmok, féléber pillanatok képfolyamában? Azt hiszem, Bartus maga is hagyja sodortatni magát e folyammal, szabadsága, egyben művészi döntése épp abban áll, hogy mikor rögzít, merevít ki belőle valami titokzatosat s mégis fontosat. Művei végső soron ugyanezeket a képességeket szabadítják fel nézőikben, segítenek hogy rátaláljunk gyerekkorunktól őrzött álmodozásaink csillanó igazára.

Pár napja olvastam el a remek kanadai írónő, Margaret Atwood Guvat és gazella című disztópiáját. Ebben a megkeseredett, a környezetszennyezéstől, a riasztó társadalmi egyenlőtlenségektől, a háborúktól megcsömörlött génsebész olyan vírust szabadít a világra, mely rövid idő alatt kiírtja az emberiséget. Előtte azonban mesterséges úton növényevő, az agressziót, a versengést, a hatalomvágyat, a szenvedélyeket, a szerelmet, így a művészetet sem ismerő humanoidok a járvánnyal szemben immunis kis csoportját hozza létre. Az egyetlen emberi túlélő, a biológus volt barátja tanítgatja, gondozza a csapatot. Egy ideig aztán magukra hagyja őket, s mikor visszatér, látja, hogy a talált hulladékokból elkészítették a szobrát, s bádoghordókon zenélnek neki. Rájön, hogy az álmodás képességét még belőlük sem sikerült kipusztítani…

Magyar Műhely Galéria, 2015. november 25.
Pataki Gábor

https://www.ujmuveszet.hu/2015/12/alommasolatok/