Gyermekkori képzelgések 2015.11.25

    Álommásolatok

     Bartus Ferenc: Gyermekkori képzelgések

Van a régi magyar nyelvben egy szép kifejezés: „lelkes állat”. Olvasható a Bibliában is Ezékiel próféciáinál, majd János jelenéseiben. No meg a népmesékben, s hosszú a sor Phaidrosztól Lázár Ervinig. Valószínűleg Pithecantrophus-korunk óta leheljük a lelket, animáljuk az animát az animálokba. Állataink ott állnak a magyar nyelvű irodalom kezdetén, 1538-ban Pesti Gábor Aesopus-fabulái szereplőiként, s az első magyar nyelvű zoológiai összefoglalóból, Miskolci Csulyak Gáspár Egy jeles Vad-kert c. 1702-ben megjelent művéből kiderül például, hogy Bartus egyes képeinek hősei, a majmok kiváltképp örülnek, ha Marcinak, Hermánnak vagy Konrádnak nevezik őket, míg a delfinek például inkább a Simon elnevezést kedvelik.

Amúgy pedig aligha van köztünk, akinek gyerekkorát nem kísérte végig egy ilyen Marci, Bodri vagy Füles, ha másként nem, hát plüssből elkészítve. S akikkel mesés, csodás, rémisztő kalandokat éltünk át, s ne lettek volna – a kiállítás címét idézve – gyermekkori képzelgéseink társai és hősei.

Ezeknek a képzelmeknek az emlékeiből, álomszerű, enigmatikus kimerevítéséből

merítenek Bartus most látható képei. Emberek és állatok, csecsemők, magzatok, fél-emberek, homunculusok, hibridek, emberállatok és állatemberek találkoznak össze rajtuk. Nagy Zopán fiktív fabula-darabokról ír velük kapcsolatban, s valóban, mintha a fent említett Pesti Gábor némely jámbor, nem is annyira a történetre, a csattanóra kihegyezett, mint inkább valamely kegyes, egyszerű morális tétel kimondására született életképe elevenedne most meg. Korábbi képeihez képest kétségkívül narratívabb jellegűek, de a mese, a leírható történet általában hiányzik belőlük. De nem követik a lessingi „termékeny pillanat” elvét sem, hiányoznak a kiélezett, drámai helyzetek, a konfliktusok. Simon delfin távoli rokona, a lamantin ugyan összehúzott szemmel figyeli a pitypangot fújó gyerekeket (gyerekszerű testbe bújt lényeket), de tudjuk, hogy a karibi partvidék torkolatainál élő emlős békés növényevő csupán.

Nem a történetmesélés hát a lényeg, s ha fel is fedezünk bennük valami számunkra otthonosat, a következő pillanatban rögtön elbizonytalanodunk: mit keres a realista módón, perspektivikusan ábrázolt kutya mögött a félig elrothadt koponyájú lapos lidérc, miért mutat „ezt nektek!”-et felkarjával a borneói nagyorrú majom kifejlett hímje, s milyen kapcsolata van a fején meghatározhatatlan kék valamit viselő szakállas férfifejjel?

Az első önkéntelen, tanult és begyakorolt kísérletek után szerencsére gyorsan feladjuk mindenáron magyarázatokat találni akadó próbálkozásainkat, s elfogadjuk Bartus világának igencsak bizonytalan koordinátáit. Képről képre vándorolva valami furcsa, általában könnyű és áttetsző, de fizikailag mégis szinte tapinthatónak érzett vizes, vagy még inkább zselészerű térben lebegünk, mely hol virágos rét formáját ölti, hol almacsutkák úsznak benne, hol pedig színfelhők, gomolyagok töltik ki azt. E csúszkáló, változékony közegben bukkannak elénk e sokosztatú, valójában ozmotikus karakterű lények. Legjobb, ha semmin sem csodálkozunk. A többször megjelenő szakállas fej most kutyatesthez nő hozzá, hogy a következő képen egy bogyóit sűrűn, bár diszkréten potyogtató nyulacskával egészüljön ki, hogy aztán ez utóbbi Bartus egy másik művén feszülten figyeljen az elkövetkezendőkre.

S rögtön itt egy újabb kulcsszó: fontos a változás, az állandó transzfiguráció, de ami igazán izgatja Bartust, az ezt megelőző másodpercek. Zopán pontosan tapintott rá a „vihar előtti csend”- jelenségre, arra, hogy több kép sajátja ez a „még nem, de nemsokára…”- állapot. Időlegesen szorongató feszültség keletkezik, ez kétségtelen, de a tragikus végkifejletben nem lehetünk azért biztosak, emberfejeivel nem feltétlenül „lapdázik az égbe” a vész. Bartus ennél nyugodtabb alkat, bár feszültek leszünk, kényszeredetten pislogunk ide-oda (mit rak Hórusz /?/ az ormótlan hidrokefál zombi szájába a kapott emberfejért cserébe?), de aztán csakhamar újra beleveszünk a színfoltok, kanyargó formák áradásába. Újabb képei az előzők lazúros, bravúrosan egymásra úsztatott rétegekkel operáló festészeti megoldásaihoz képest első pillantásra nyersebbnek, egyértelműbbnek tűnnek, valójában tele vannak rafinált, összetett, váratlan, önmagukban nehezen megokolható átmenetekkel. S ez a nehezen megokolhatóság a lényegük, minek keressünk minduntalan racionális indítékokat a képzelmek, álmok, féléber pillanatok képfolyamában? Azt hiszem, Bartus maga is hagyja sodortatni magát e folyammal, szabadsága, egyben művészi döntése épp abban áll, hogy mikor rögzít, merevít ki belőle valami titokzatosat s mégis fontosat. Művei végső soron ugyanezeket a képességeket szabadítják fel nézőikben, segítenek hogy rátaláljunk gyerekkorunktól őrzött álmodozásaink csillanó igazára.

Pár napja olvastam el a remek kanadai írónő, Margaret Atwood Guvat és gazella című disztópiáját. Ebben a megkeseredett, a környezetszennyezéstől, a riasztó társadalmi egyenlőtlenségektől, a háborúktól megcsömörlött génsebész olyan vírust szabadít a világra, mely rövid idő alatt kiírtja az emberiséget. Előtte azonban mesterséges úton növényevő, az agressziót, a versengést, a hatalomvágyat, a szenvedélyeket, a szerelmet, így a művészetet sem ismerő humanoidok a járvánnyal szemben immunis kis csoportját hozza létre. Az egyetlen emberi túlélő, a biológus volt barátja tanítgatja, gondozza a csapatot. Egy ideig aztán magukra hagyja őket, s mikor visszatér, látja, hogy a talált hulladékokból elkészítették a szobrát, s bádoghordókon zenélnek neki. Rájön, hogy az álmodás képességét még belőlük sem sikerült kipusztítani…

      Magyar Műhely Galéria, 2015. november 25.
      Pataki Gábor

      https://www.ujmuveszet.hu/2015/12/alommasolatok/

     

      

Pataki Gábor művészettörténész, Szombathy Bálint

Pataki Gábor művészettörténész

Hasonlóságok és különbségek 2015.06.05

Hasonlóságok és különbségek

Semmi sem változatlan

Minden megrekedhet
Semmi sem törhetetlen
Minden átszakadhat

– Tükörbe mondom –

Minden átszakadhat
Semmi sem törhetetlen
Minden megrekedhet
Semmi sem változatlan

*

Minden Változatlan
Odafelé – Visszafelé

– Mondom tükörbe : ebröküt modnoM –

Visszafelé – Odafelé
Változatlan Minden

/N. Z./




Gyermeki test, megfeszített pózban, mondhatni: patetikusan és poétikusan. A Megfeszítettet idéző, megmerevedő corpus, sajátos felmutatásban. Mintha zuhanás pillanatában dermedt volna erre a szintre. Jelenése az ég – és a néző felé tart tükröt, melyben egy felhő-arcú bohóc ábrázata foszlik szerte, ott, ahol a felismerés és az agónia ütközése zajlik, a fönt-lent és a kívül-belül határmezsgyéjén, egy köztes lét-állapotban…

A monochróm, réteges, fotóemulzióval is átitatott, visszafogottabb, lírikus absztrakt látomások után: egy újabb korszak született Bartus Ferenc művészetében. Ott, a Fragmentumok egyes opusaiban Kirchner (Ernst Ludwig), Nolde (Emil) és Ensor (James) ziláltan megnyúlt, maszkos alakjai folytak egymásba az alul- és túlexponált terekben. Jelenlegi munkáiról a fiktív fabula-darabok, filozofikus eposztöredékek szintén látomásosan, belső jelenések általi történetekként lépnek elénk. A szinte szakrális gúnyrajzok, mitológiai torzítások, illetve ismeretlen és megidézett alakok egyféle nyugtalanságot sugároznak, melyek (ön)ironikus felvetéseket is hordoznak, néhol pedig „üzenetek nélküli üzenetekkel üzennek”…

Ébredezés: mágikus ecsetek kavarognak egy Gömbvillám esszencia-sűrűjében…

A minimális narrációval történő elbeszélésekben a különféle maszkokba, szerepekbe bújt „modellek” szerepjátékaiba tekinthetünk be, ahol szubjektív kinyilatkozások színtereinek kivetülése által: absztrahált és determinált lények tört-én-et-ének lehetetlen átváltozásai zajlanak… A majdhogynem „tökéletesre” klónozott, élethűre retusált nőstény-gorilla környezetében megnyúzott félálom-alakok rejtőznek; dimenziókon átsejlő asztrális figurák, önsorsukat boncoló, elfolyó-lebegő angyal-démonok, akiket a Nagy Bábjátékos rángat láthatatlan (idegi) zsinegeken. A gyökerek, miképpen a zsigeri szövetek, itt belső életet élnek – és módszeresen hálózzák be a történeti víziókat (is)…

A szellem testekbe-áradása rezgésekkel, rángással, majd Vitus-tánccal örvendezteti meg a bábok meta-morfikus életét. Az állatok igencsak elhatalmasodnak, a bábok és a speciális kereszteződések átveszik az irányítást; az Anima és az Animus vegyületté válik; vér helyett képlékeny fluidumok (mint pszichikai áramok) csobognak ezen lények erezetében…

Higanyba kevert hamu; tabuk és talányok. Meghasadt kőzetek, zokogó ásványok. Mindezek: kánonban énekelnek egy bánya-barlang bejárata előtti színpadon. A tisztáson gyászoló karnevál készülete zajlik. Ónix és achát serceg, obszidián suttog, hematit vergődik, ember-fejnyi széndarab nyüszít… A légtérben egy átlátszó meteor levitál… Most mindenki és minden elhallgat. Vihar előtti, háborúk előtti a csend.


Ozirisz kultusza is elősejlik. Anubisz, az alvilág fontos fejedelme, a kutya-ember-sakál úr: ördöghal-bőr tálcán hordozza a balzsamozott fejeket s (káposzta helyett is) e lobotómia által megnyitott testrészekkel eteti Lynch embernyúl-mutációit, „akiket” különböző mutatványokra képeztek ki. E nyúl-emberfélék ellepik az erdő-színházat és a kulisszák mögött lerágják, sáskahadként zabálják föl a monumentális festményeken élő fákat. – S lőn nagy pusztaság, és ismételten lőn nagy hiány – majd fokozatosan kirajzolódnak, felkenődnek a visszatérő, háttér-foltokból építkező, meghatározó felületek…

Itt megemlíthetjük Bartus Ferenc barlang-festményekhez való vonzódását is, nem utolsó sorban színhasználatainak és állat-motívumainak kapcsán.
A művész így fogalmaz: „az állatok megjelenítésével emberi jellemábrázolásra törekedtem. Vagyis itt a kapcsolat az egyiptomi “sík” ábrázolással, az oldalnézetűséggel, és ahogy Anubisz-nak megvan az állati jelképe, úgy az összes istenségnek megvan a szimbolikus állati megfelelője. Hát ezért (is) vannak ember testű, állat fejű, vagy állat testű, ember-fejű figurák megtestesítve a vásznon…”

A bizonyos gnómok, a lelki nyomoroncok, a kifordult elmeállapotú közszereplők és az emberi roncsok világában: e fiktív lények és áttetsző jelenések, mondhatni, hogy felüdülés-sóhajokkal elegy gondolat-sorokat kínálhatnak: szenzibilis befogadónak – és szkeptikusoknak egyaránt… – „Idegenek” mély-lilákban és étheri (szín)orgiákban megmártózva. A Küklopsz, mint Nagy Testvér, gyanakvóan figyeli az iskolába (mellékutakon) haladókat, és az agressziókat lecsendesíteni óhajtó „prófétikus” gesztusokat. Egy keleti hajszobrász rituális délutánja is elénk vetül, egy mahagóni-vörös, bővérű óriás-nővel… Az ég zavaros, a folyamatos jelen („stabilan”) bizonytalan, akár a jövőképeket sejttető, múltakba mutató szintézisek…

Ölelés és elidegenedés. Felmutatás, rejtőzés, metaforák, dominanciák, befordulások. Az én váltakozásai, álom-variációi. Ezek mind-mind személyiségrétegek. Abszurd archetípusok, embrionális pulzálás, organikus révedések. Konfliktuskeltés a kapcsolatokban és allegóriák általi megoldás-keresések. Tradíciók és továbbjutások problematikája. Mesterek átírása. Jelentések halmozása. Beavatkozások. Morbid és nemtelen (androgüni) teremtmények megidézése. Egy „Y” lény metakommunikációja. Az ősi és az utópisztikus összemosódik. A figurák és a természet (alatti-feletti) ütköztetése vibrál. A hiány, a feszült várakozás gyújtópontjai: bekövetkezések előtti rezonanciával telítődnek.

Valóság és másolata. Vagy: a másolat valóságosabb létezése – akár szimultánban – a tudat(talan) szintjeibe ágyazódva, majd kitakarózva, kivetülve onnan. A sérült és sérülékeny „modellek” lassan elfoglalják a valóságnak mondott színtereket – s mindez már az ismert dimenziókban is igaz. A másolatok másolatainak másolatai (sok esetben) valósabb jelenlétek, mátrixok, görcsök, szövetek, méhkaptárok, transzformációk, sejtközi állományok, álom-álmok: álmok az Álom álmában…

A szanszkritban a mátrixot mayának nevezik. A maya: káprázat, energia, teremtő erő… Morpheusz ébreszti Orpheuszt, aki inkább mégis tovább-álmodik Morpheusz birodalmában… A feltárás, az átdolgozás, a metamorfózis folyamatos. Semmi sem változatlan – A Minden is (változatlanul) változó…




Palota Galéria, Budapest, 2015. június 05.
Nagy Zopán




https://www.ujmuveszet.hu/2015/06/hasonlosagok-es-kulonbsegek/

Ferk Ilona, Nagy Zopán

Nagy Zopán