A
kimaradt FLASHBACK
A FLASBACK című kiállítás egy
pszichedelikus vizuális élményre, vagyis időutazásra invitálja a látogatókat.
A megváltozott cím utalás egy olyan
kiállításra, amit megrendeztek, ám a célközönség személyesen sajnos nem
részesülhet a címben említett élményben.
Azt is mondhatnánk, hogy a „triphez” az
állomások, a kép részletek elkészültek és a helyükre kerültek, viszont a
helyszínen a jelen helyzetre tekintettel személyesen nem látogatható.
Az esemény alap koncepciója utalás egy
„időutazásra”, amikor véletlenszerűen visszatérünk egy olyan életesemény vagy
érzés képi lenyomatára, ami fontos lehetett abban a pillanatban számunkra.
A
kiállításhoz készült digitális média lehetőséget nyújt egy virtuális flashback
eléréséhez.
The
missed FLASHBACK
The exhibition „FLASHBACK” invites
visitors to a psychedelic visual experience, a time travel.
The modified title is indication to an
exhibition which was held but nobody could partake in the experience in person
mentioned in the title.
We could say that stages and details of
pictures are done and everything fell into place but due to the present
circumstances it can not be visited in person.
The title of the
exhibition is a reference to a "time travel" when we randomly return
to the visual imprint of a life event or feeling that may have been important
to us at that moment.
The digital media made for the event
enables us to have a virtual flashback.
 |
| Dream 133x100 cm |
 |
| Flashback 60x50 cm |
 |
| Zóna 100x133 cm |
 |
| Nüx gyermekei 60x50 cm |
 |
| Ophelia 60x50 cm |
 |
| Destroyed movement 50x60 cm |
 |
| Metamorfózis 60x50 cm |
 |
| Percepció 50x60 cm |
 |
| Etap 50x60 cm |
 |
| Etap II. 50x60 cm |
 |
| Trip 50x60 cm |
 |
| Fossil II. 30x40 cm |
 |
| Prenatal 30x40 cm |
 |
| Ikon 24x30 cm |
Amőba –
dagerrotípiákon
Amőba –
dagerrotípiákon
Mikor néhány évvel ezelőtt megnyitottam Bartus Ferenc
kiállítását a Magyar Műhelyben, a végén megemlítettem Margaret Atwood egyik
disztópiáját, melyben egy mesterségesen elszabadított vírus gyakorlatilag
kipusztítja az emberiséget. Most, mikor megnyito(tta)m – Nagy Zopán
közreműködésével - Bartus Ferenc kiállítását a MAMŰ-ben, ezt csak virtuálisan,
otthonról tehettem, egy, az emberiségre rászabadult vírus következtében.
Kézenfekvő dolog lenne azzal folytatni, hogy lám, a művész
már idejekorán meghallotta az apokaliptikus lovasok dübörgését. Ám túlságosan
is kerek lenne így e mostani történet, melynek lényege viszont éppen az, hogy
nincs középpontja, nincsenek szélei, idővonala repedt, szakadozott, a kavargó
homályból itt-ott villannak fel értelmezhető részletek. Korábbi, rejtélyes,
szinte emberként viselkedő állatok, homunkuluszok és zombik hol szarkasztikus,
hol mélabús találkozásait megjelenítő képei inkább egy időn kívüli világban,
egy félig még éretlen, félig már poshadt Paradicsomban lebegtek. Újabb művei
viszont – melyek mintha 10 évvel korábbi túlexponált fotókra emlékeztető
munkáira utalnának vissza – teret, időt és történelmet találtak maguknak.
A kiállításnak nem véletlenül „Flashback” a címe.
Hátraarcok, visszavillanások, ókori vakuk magnéziumfényei. A tér pedig, ahogy
Mányoki Endre írja, „a szétszórt időből képződik, rétegenként, egymásra
torlódva, egymást takarva, rejtve”. S minden villanás, minden réteg valamiféle
fakó homályból bukkan elő. Mintha amúgy is sérült, vakfoltos, penészes dagerrotípiák
rakódtak volna egymásra a múlt különböző korszakaiból, mintha egy mágikus
eljárás során egymáshoz, egymásra préselődtek volna az ezüstözött rézlemezek, a
folyamat során csupán néhány részletüket, töredéküket megőrizve.
A képeken fekete alakjai a történelem negatívjai, az ő
testüket borította be a pompeji lávafolyam, ők üldögéltek a hirosimai
atomrobbantás epicentruma közelében, hogy a radioaktív sugárzás fordított
árnyképet csináljon belőlük. Tanúk, akik már egymást sem látják, s aligha
ismernének fel mást a Klee nyomán Walter Benjamin által felidézett Történelem
Angyalán kívül, aki „Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát
látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz”.
De némelyikük lehetne akár titokzatos ősanya, egy afrikai
törzs elfeledett Magna Matere. Vannak közöttük vaskos, szinte animális
asszonyok, s karcsú, egymástól is elforduló negatív najádok és nimfák. Az őket
körbefogó, bizonytalan, roncsolt közegben egyedül ők, az általuk biztosított generációs
ciklusok jelenthetnek némi bizonyosságot. A feltehetően különböző korokból és
kultúrkörökből felbukkanó, flashbackelő jövevények nem igazán vesznek tudomást
egymásról, s egy park(?) rácskerítésén, s az egyik képen feltűnő historizáló
tornyos épületen kívül nincsenek olyan motívumok, tárgyak, attribútumok sem
nyújthatnak nekünk fogódzót. Bartus amúgy enyhén szólva amúgy sem tartozik a
szájbarágós, az álmait, üzeneteit, szorongásait gondosan megmagyarázó.
megcsócsáló, s használati utasításokkal ellátó alkotók közé. Már e mostani
sorozatnál elvileg jóval narratívabb, lamantinokat, majmokat, kutyákat,
pitypangot fújó csecsemőket rejtélyes szituációkba terelő művei esetében is
szükségtelen volt segítségül kérni a szürrealista-onirikus művek desifrírozásához
igénybe venni szokott eszközöket és forrásokat, szinte törvényszerű, hogy
kicsorbul rajtuk Freud vagy Jung álomfejtéseinek mégiscsak az emberi psziché
mélyrétegeit szisztematizálni képes rendszere.
Fura módon mintha még többre mennénk a vásári lunátikusok, papagájos
jövendőmondók, kalendáriumi álmoskönyvek triviális, vagy az ad hoc véletlenre
építő metódusaival, ahol a „csak” minden szempontból érvényes válasz lehet.
Mostanra mindez tovább nehezül, hiszen a „történet” végleg
(?) elveszett, helyette csak a minduntalan megszakított, zárványokba zárt
történelem marad, vagy, ugyancsak Mányoki Endre szavaival, „a létezése szélén
imbolyogva folyton-folyvást a születés titkát” felfejteni kívánó emberiség
próbareggelijei. S ennek aktorai, a több képen is feltűnő vaskos, kopasz, dús
emlőjű asszony, s a többiek, az égre néző, a kezét csípőjére tevő, az arcához
nyúló nőalak, a szilfid ikerpár. S mindenekelőtt a köröttük hullámzó, őket
előhívó, éppolyan nehezen meghatározható és kódolható, hol iszamósan
zselészerűnek, hol rozsdafoltok tarkította, ragyák verte fémes felületnek ható
közeg, mely néhány képen önálló szereplővé, taktilis képességeinket is bizsergésre
késztető, hol nyúlós, hol lebegő, hol pedig
földtani mintákra emlékeztető felületté válik.
S e részletek – ellentétben Nádas Péter önéletírásának
címével – nem „világolnak”, nem emelkednek ki értelmezhető, racionalizálható
szigetek gyanánt az emlékezet amorf plazmafolyamából. Néma árnyakként
derengenek csupán, szigetekként a színek kocsonyás közegében. Mindenesetre
becsüljük meg őket, mert ha ők is elmerülnek, nem marad más számunkra, mint a
Bartus egyik (korábbi) képén bús eltökéltséggel korcsolyázó, nyomainkat már
csak arcvonásaiban őrző amőba.
Pataki Gábor
művészettörténész
művészettörténész
https://mamusociety.wordpress.com/2020/04/16/a-kimaradt-flashback-the-missed-flashback/
https://www.artsteps.com/view/5e8b6fb4d5a6e76273a182e6
http://tiszatajonline.hu/?p=130723&fbclid=IwAR0R6_Y_uy1jYTR7TRyCVqHU3DXZTspgGxxsyz1cO914fzqzoBaS9iDI_qc
