"HYPNAGOG" 2017.05.04.

Egon és a lányka
olaj, vászon, 150x200 cm

Tükör
olaj, vászon, 180x150 cm

Meglepetés
olaj, vászon, 180x150 cm

Születésnapomra
olaj, vászon, 180x150 cm

Különbségek és hasonlóságok
olaj, vászon, 180x150 cm

Ecce homo
olaj, vászon, 150x200 cm

Nyár
olaj, vászon, 78x58 cm

Visszatekintés
Akril, vászon, 58x78 cm

BARTUS FERENC „HYPNAGOG” című kiállítása nyomán

Bartus Ferencz, minden bizonnyal korosztályának egyik legkiemelkedőbb művészegyénisége. Pályakezdése óta követem művészi munkásságának alakulását, mondhatom, hogy ismerem alkotói elképzeléseit. Ő az a fajta művész, akinek kísérletező kedve hosszú távon sem apadt el, aki folyamatosan keresi a műfaj (a festészet) technikai és formai megújításának lehetőségeit. 

Ez a művészi alapállás, éber figyelmet, felfokozott koncentrációkészséget, lényeglátást, és megfelelő bátorságot igényel.
Szerencsére Bartus rendelkezik ezekkel adottságokkal.

Alkotói pályájának kezdetén, olyan problémával találta szembe magát és kezdett vele behatóan foglalkozni, ami a XX. század művészeti kérdései közül, talán a legkomolyabbnak tekinthető, - nevezetesen, a képsíkon megjelenített illuzórikus látvány „hazugságának” dilemmájával.

Köztudott, hogy Kazimir Malevics ezt a dilemmát, a kép síkjára egy fehér, ill. fekete négyzetet festve oldotta fel, csakhogy mint kiderült, ez a megoldás tulajdonképpen a „festészet végét” jelenti. 

Bartus Ferenc ez irányú elképzelése és művészi tette sem volt kevésbé radikális, de szerencsére, mint később kiderült, az általa választott alkotó-folyamatban volt egy olyan lehetőség, ami továbbgondolásra adott módot és okot. 
Ő, a vászon síkján létrehozott látványt, mechanikus leképezéssel (klasszikus értelemben vett fotóeljárással) rögzítette. Fényérzékeny anyaggal vonta be a festővászon felületét, majd erre exponálta rá a kiválasztott képet, és ezt analóg képkidolgozással előhívta. Az így kapott „valóság-illúzió darabkát” aztán, különböző folyékony anyagokkal (lúgokkal, savakkal, festékekkel) „támadta meg, és roncsolta szét”, teret engedve ebben a folyamatban a véletlen történéseknek is. 
Ez itt egy fontos momentum. 

Ismeretes, hogy a véletlennek jelentős szerepe volt és van a tudományos kutatómunkában. A véletlen események „eredményeire” felfigyelve, számtalan alapvető felismerés született a tudományos kutatómunkát végzők körében. 
Bartus is ezt a módszert alkalmazta, amikor a képroncsolás random folyamatában a véletlenszerűen létrejött alakzatokat és formákat megfigyelve, észrevette az azokban rejlő, a továbbfejlesztésre igencsak alkalmas lehetőségeket. 
Élt is ezzel a „felkínálással”. 
Ezeken a kísérleteken keresztül jutott el végül, egy meglehetősen sajátos fluid formavilágig, ahol is egy redukált színspektrumú környezetben lebegnek, kavarognak, egymásba folynak különös lárvaszerű, illetve embrionális állapotra emlékeztető alakjai.

Jelen kiállítás, alkotói munkásságának egy következő lépcsőfokát jelöli. 
Eddigi tapasztalatait és eredményeit felhasználva, ezúttal egy tudatosabb képi építkezés módszerét választotta a művész. 

De amint azt a kiállítás címe (hypnagog) is jelzi, nem bízza magát teljes mértékben a ráció szigorára. A Hypnagog  - görög eredetű szó, és az elalvás előtti, az álmot megelőző és előidéző állapotot jelöli. Mindenki tapasztalhatta már, hogy elalvás előtt, vizuális képek tömege jelenhet/jelenik meg előtte, és mindenfajta logikai kapcsolatot nélkülözve követik egymást, folynak egymásba.
Ezek az álomszerű percepciók, egészen meglepő szürreális formában is jelentkezhetnek, akárcsak az itt kiállított képek látványvilágában, ahol is különböző pszeudó – terekből néznek ránk, igencsak szokatlan formájú hibrid lények. 
Ezeknek a stilizált fizikai tereknek a megjelenítése, bár beazonosítható természeti elemekből (fűcsomó, virág, felhő, horizontvonal stb.) vannak összerakva, mégsem nevezhető realista szemléletűnek, sokkal inkább egyfajta groteszk szürreálnak, - ezt erősíti egyébként a képtérbe elhelyezett figuráció is, ezeknek az emberfejű állatoknak, ill. állatfejű embereknek a hibridjei. Számomra elég nyilvánvaló, hogy itt most épp azoknak a bizonyos kvázi álomképeknek a lenyomatairól van szó, ezekkel szembesít a művész.

A fizikai tér illúziójának hagyományosabb megfogalmazása, a „Különbözőségek és hasonlóságok” ill. a „Randevú a halállal” című alkotásokban fedezhető fel leginkább. Az előbbi mintha egy barlang bejáratát idézné, (el)fekvő, kiszolgáltatott, és esendő állatfejű figurákkal az előtérben, az utóbbi pedig egy ködbe vesző földsávot, amin (vagy ami fölött) egymásba kapaszkodó emberpár térdepel „ég és föld közt kifeszítve”, mint egy drámai hangulatú Goya tájképen. A „Próféta”, a „Meglepetés”, vagy a „Tükör” című festményeken a kép háttér síkját, már csak a különböző színfoltok tónuskülönbségei törik meg, és hoznak létre rajta csekély mértékű mélységérzetet. 
Ezekben a tördelt felületű hátterekben lebegnek, a művész véglényszerű emberi torzói.  Az „Ecce homo”, vagy a „Születésnapom” című műveknek terei aztán egyszerű háttérsíkká redukálódnak, - olyan ez, mintha egy díszlet horizontfüggönye előtt zajlanának szokatlanul furcsa, álomszerű események.

Nem könnyű a művész sorsa manapság, amikor a stílusirányzatok kora, úgy tünik lejárt, amikor a valamely trendhez, szellemi törekvéshez való tartozás, és az ez általi beazonosítás biztonsága végleg megszűnni látszik. 
Egyetlen dolog maradt csupán a művész számára, ami irányt mutathat, és viszonylagos biztonságot jelenthet (de legalábbis lelki nyugalmat), az nem más, mint az bizonyos sokat emlegetett egyéni karakter, ami a művekben egyértelműen felismerhető, semmi mással össze nem téveszthető formát ölt. Úgy ítélem meg, hogy Bartus Ferencznek sikerült ezt a sajátos egyéni hangot megtalálnia.

Nagy Balogh János Kiállítóterem,  Budapest, 2017. május 4.  
Nagy Árpád Pika                       

https://www.youtube.com/watch?v=p2K7n9WlQmM&ab_channel=FerencBartus

https://uj.kispest.hu/hirek/6350-alom-elott-eppen