Bartus Ferenc: 11/14/24

https://www.festeszetnapja.hu/event/b50-%E2%87%84-s70-bartus-ferenc-es-sebestyen-zoltan-festomuvesz-kozos-kiallitasa/

B50 ⇄ S70 – című kiállítás / Pataki Gábor művészettörténész

Nem ünneprontásként, de egy idézettel kezdem: „A legszörnyűbb dolog születésnapolt ünnepelni, megünnepelni azt, hogy egy kicsit megint közelebb vagyunk a véghez, mégis folyton-folyvást megtesszük.” Nagy Árpád Pika mondta ezt 10 évvel ezelőtt, a jelen kiállítás szempontjából is fontos Nagykáta-Erdőszőlői Művésztelep kiállításának megnyitóján. S valóban folyton-folyvást megtesszük ezt, hiszen ki kell ragadni néhánx megkülönböztetett pillanatot, dátumot az idő szakadatlan vonulásából, rá kell néznünk önmagunkra, itt és most a műveinkre is. A művekre, melyek tényleg meg tudják állítani e kíméletlen processzust, s melyek ezáltal – ahogy Pika mondta ugyanezen a megnyitón - utat mutathatnak a transzcendencia felé.

A két évszámot (70 és 50) a meghívó összekötő két félnyíl is jelzi, hogy a kerek számokon túl vannak még kovalens kötések a két alkotó között. Köztük személyesek is: egy több évtizedes, amolyan mester-tanítvány kapcsolatból barátsággá való viszony, a hosszú együttlétek és együttműködések a lepukkant tanyasi iskolából nyári művészteleppé váló Erdőszőlőn, közös csoportkiállítások. S ha nem is feltétlenül stilárisak, de szemléletbeliek minden bizonnyal: vonzódásuk a figurativitáshoz, az enigmatikus helyzetek megjelenítéséhez. De ide sorolhatjuk a fotóból való kiindulást, a montázsok iránti vonzalmat, egyes motívumok ismétlődő, jelzésrétékű felhasználását.

Pedig össze sem beszéltek, szó sincs eleve koordinált felelgetésről, a művek ravasz dialógusáról. Ráadásul ott vannak a műfaji különbségek, Bartus olajképei Sebestyén Zoltán lightboxaival szembesülnek. Ez utóbbiak komoly meglepetést okozhatnak még a művész ismerőinek is, hiszen most kerülnek először nyilvánosság elé. Ráadásul munkái komplexebbek a puszta hátulról-belülről megvilágított dobozoknál, hiszen plusz fényforrásokat, kiegészítőket applikál hozzájuk. Kezdetben, mint az Arcom a maszkom című műpáron a fénylő flitterek inkább a fényképre kerülő rajz, az az arcot és a maszkot közrefogó kéz felerősítésére szolgálnak, áramlásukkal önkéntelen hommage-ként emlékeztetve a 20.századi magyar képzőművészet egyik kardinális alkotására, Vajda Lajos Felfelé mutató ikonos önarcképére.

További dobozai kiindulópontja a saját maga által készített fotó. Ilyen a párizsi Pere Lachaise egyik síremlékszobrának letört ujjú angyala, ahol az imádkozás szokásos gesztusát lehetetlenné tevő hiányt a fel-felvillanó, áldást kínáló pótkezek ellensúlyozzák. Élettel, halállal, a Pika által is emlegetett transzcendenciával vív az a mű is csendes, némajátékszerű focimeccset, melyen a műteremablakba tett napszemüvegből visszatükröződő alkotó egy beillesztett video révén találkozik fiatalabb, ám a múló időre figyelmeztető, koponyával labdázó önmagával. A közelmúlt karizmatikus katolikus egyházfői most egy lepukkant raktárban kísérlik meg hitük és hitünk megerősítését, míg Mária egy bolhapiac babaroncsai közt keres megfelelő fejet a kisded számára.

A lightboxok tehát meglehetősen komoly lételméleti kérdéseket feszegetnek, s e komoly problémák meglehetősen komor kicsengéssel párosulnak. Ugyan Sebestyén festményeit sem lehet túlzott jókedvvel és léhasággal vádolni, ám a most kiállított művekben jóval kevesebb nyoma van azok enigmatikus, titokzatos, másfelől a fekete , vad romantikára jellemző, a horrort és iróniát ötvöző szellemének. Ezek a dobozok- már mediális sajátosságaik miatt is – hisz legfontosabb őseik közé a járókelő szemét megcélzó neon fényreklámok sorolhatóak, – jóval evokatívabbak, nem igazán tolerálják a közömbös félrenézést. Mintegy vizsgáztatnak bennünket, meghorzsolva egyéni és kollektív felelősségünket a világ állapotáért.

A Sebestyén Zoltánnál húsz évvel fiatalabb Bartus Ferenc is az általa készített analóg fotókból (sokszor azok negatívjaiból) indul ki. Felvételeinek forrása az itt már többször említett Erdőszőlői Művésztelep, annak épülete, környezete, s az ott dolgozó művészek. A felvételek láttán ne gondoljunk fotós Bravurstückökre, riporteri „elkapott pillanatokra”. A volt iskolaépület pergő vakolatú falrészlete, az udvaron dolgozó festők és szobrászok, lombok, facsoportok. E sorozathoz tartozó képei közt korábban akadtak könnyebben beazonosítható témájúak, az újabbak már jóval nehezebben dekódolhatók. Egy sapkás figura malterosládában kever valamit, majd húzza maga után, hajlongó alakok, egy álló férfi valaki fejére teszi a kezét (az eredeti fotó szerint hajat nyír). Hiányzik belőlük a korábbi képek titokzatossága,( mint a telep szélén felbukkanó szarvas), enyhe zsánerszerűsége. Kiindulópontjukkal ellentétben a most látható festmények – a művek hátterét nem ismerők számára mindenképpen - jócskán eloldódtak eredeti környezetüktől, szereplőiktől.

Valódi témájuk így az idő, pontosabban annak romboló, az eredeti állapotot mind nehezebben felismerhetővé tevő munkája. Ezt igazolja a festéstechnika is, olyan hatást keltve, mintha lassan leperegne a képekről a pigment. Még éppen felismerhető a jelenet, de mellettük főszereplővé válik a roncsolódás adott módja is. Van olyan kép, melyről mintha felitatták volna az eredeti élénk színeket, másokról hullanának a festményszemcsék, megint másokba pedig akárha egy színevő féreg rágott volna tekervényes útvonalakat.

Más eszközök tovább fokozzák a bizonytalanságot. Ugyanaz a jelenet megfestve más sérülésekkel, más színhatásokkal, de előfordul, hogy egy régebbi kép egyik fele átvándorol a másikra, akárha „véletlenül” egymásra fotózott képkockákat látnánk. Sőt, a képfelületnek vannak olyan részei, melyek nem engedelmeskednek a pusztulásnak, így maradhat ép például a malterosládát vonszoló alak nadrágja és cipője.

A küzdelem a kép és az enyészet között tehát egyelőre döntetlenre áll. Bartus egyfelől elfogadja a ’sic transit” könyörtelen ítéletét, ennek ellenére továbbra is fest, képeket készít, s pontosan ez a sorozat is igazolja, hogy milyen fontos neki ez a nyári művészközösség.

A két művész érzékenyen s természetes módon fejezi ki aggodalmait a devalválódó emberi értékek, köztük a művészet bizonytalan sorsa miatt, s keres utakat (hol nyíltabban, hol rejtetten, hátsó ösvényeken) pont a művészet, a transzcendcia felé.

Magyar Műhely Galéria

2024. október 9.

Bartus Ferenc

https://www.instagram.com/lucferk/