Bartus Ferenc: A kimaradt FLASHBACK 2020.04.17.

A kimaradt FLASHBACK

A FLASBACK című kiállítás egy pszichedelikus vizuális élményre, vagyis időutazásra invitálja a látogatókat.

A megváltozott cím utalás egy olyan kiállításra, amit megrendeztek, ám a célközönség személyesen sajnos nem részesülhet a címben említett élményben.

Azt is mondhatnánk, hogy a „triphez” az állomások, a kép részletek elkészültek és a helyükre kerültek, viszont a helyszínen a jelen helyzetre tekintettel személyesen nem látogatható.

Az esemény alap koncepciója utalás egy „időutazásra”, amikor véletlenszerűen visszatérünk egy olyan életesemény vagy érzés képi lenyomatára, ami fontos lehetett abban a pillanatban számunkra.

A kiállításhoz készült digitális média lehetőséget nyújt egy virtuális flashback eléréséhez.

The missed FLASHBACK

The exhibition „FLASHBACK” invites visitors to a psychedelic visual experience, a time travel.

The modified title is indication to an exhibition which was held but nobody could partake in the experience in person mentioned in the title.

We could say that stages and details of pictures are done and everything fell into place but due to the present circumstances it can not be visited in person.

The title of the exhibition is a reference to a "time travel" when we randomly return to the visual imprint of a life event or feeling that may have been important to us at that moment.

The digital media made for the event enables us to have a virtual flashback.

Dream
133x100 cm

Flashback
60x50 cm

Zóna
100x133 cm

Nüx gyermekei
60x50 cm

Ophelia
60x50 cm

Destroyed movement
50x60 cm

Metamorfózis
60x50 cm

Percepció
50x60 cm

Etap
50x60 cm

Etap II.
50x60 cm

Trip
50x60 cm

Fossil II.
30x40 cm

Prenatal
30x40 cm

Ikon
24x30 cm

Amőba – dagerrotípiákon

Mikor néhány évvel ezelőtt megnyitottam Bartus Ferenc kiállítását a Magyar Műhelyben, a végén megemlítettem Margaret Atwood egyik disztópiáját, melyben egy mesterségesen elszabadított vírus gyakorlatilag kipusztítja az emberiséget. Most, mikor megnyito(tta)m – Nagy Zopán közreműködésével - Bartus Ferenc kiállítását a MAMŰ-ben, ezt csak virtuálisan, otthonról tehettem, egy, az emberiségre rászabadult vírus következtében.

Kézenfekvő dolog lenne azzal folytatni, hogy lám, a művész már idejekorán meghallotta az apokaliptikus lovasok dübörgését. Ám túlságosan is kerek lenne így e mostani történet, melynek lényege viszont éppen az, hogy nincs középpontja, nincsenek szélei, idővonala repedt, szakadozott, a kavargó homályból itt-ott villannak fel értelmezhető részletek. Korábbi, rejtélyes, szinte emberként viselkedő állatok, homunkuluszok és zombik hol szarkasztikus, hol mélabús találkozásait megjelenítő képei inkább egy időn kívüli világban, egy félig még éretlen, félig már poshadt Paradicsomban lebegtek. Újabb művei viszont – melyek mintha 10 évvel korábbi túlexponált fotókra emlékeztető munkáira utalnának vissza – teret, időt és történelmet találtak maguknak.

A kiállításnak nem véletlenül „Flashback” a címe. Hátraarcok, visszavillanások, ókori vakuk magnéziumfényei. A tér pedig, ahogy Mányoki Endre írja, „a szétszórt időből képződik, rétegenként, egymásra torlódva, egymást takarva, rejtve”. S minden villanás, minden réteg valamiféle fakó homályból bukkan elő. Mintha amúgy is sérült, vakfoltos, penészes dagerrotípiák rakódtak volna egymásra a múlt különböző korszakaiból, mintha egy mágikus eljárás során egymáshoz, egymásra préselődtek volna az ezüstözött rézlemezek, a folyamat során csupán néhány részletüket, töredéküket megőrizve.

A képeken fekete alakjai a történelem negatívjai, az ő testüket borította be a pompeji lávafolyam, ők üldögéltek a hirosimai atomrobbantás epicentruma közelében, hogy a radioaktív sugárzás fordított árnyképet csináljon belőlük. Tanúk, akik már egymást sem látják, s aligha ismernének fel mást a Klee nyomán Walter Benjamin által felidézett Történelem Angyalán kívül, aki „Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz”.

De némelyikük lehetne akár titokzatos ősanya, egy afrikai törzs elfeledett Magna Matere. Vannak közöttük vaskos, szinte animális asszonyok, s karcsú, egymástól is elforduló negatív najádok és nimfák. Az őket körbefogó, bizonytalan, roncsolt közegben egyedül ők, az általuk biztosított generációs ciklusok jelenthetnek némi bizonyosságot. A feltehetően különböző korokból és kultúrkörökből felbukkanó, flashbackelő jövevények nem igazán vesznek tudomást egymásról, s egy park(?) rácskerítésén, s az egyik képen feltűnő historizáló tornyos épületen kívül nincsenek olyan motívumok, tárgyak, attribútumok sem nyújthatnak nekünk fogódzót. Bartus amúgy enyhén szólva amúgy sem tartozik a szájbarágós, az álmait, üzeneteit, szorongásait gondosan megmagyarázó. megcsócsáló, s használati utasításokkal ellátó alkotók közé. Már e mostani sorozatnál elvileg jóval narratívabb, lamantinokat, majmokat, kutyákat, pitypangot fújó csecsemőket rejtélyes szituációkba terelő művei esetében is szükségtelen volt segítségül kérni a szürrealista-onirikus művek desifrírozásához igénybe venni szokott eszközöket és forrásokat, szinte törvényszerű, hogy kicsorbul rajtuk Freud vagy Jung álomfejtéseinek mégiscsak az emberi psziché mélyrétegeit szisztematizálni képes rendszere. Fura módon mintha még többre mennénk a vásári lunátikusok, papagájos jövendőmondók, kalendáriumi álmoskönyvek triviális, vagy az ad hoc véletlenre építő metódusaival, ahol a „csak” minden szempontból érvényes válasz lehet.

Mostanra mindez tovább nehezül, hiszen a „történet” végleg (?) elveszett, helyette csak a minduntalan megszakított, zárványokba zárt történelem marad, vagy, ugyancsak Mányoki Endre szavaival, „a létezése szélén imbolyogva folyton-folyvást a születés titkát” felfejteni kívánó emberiség próbareggelijei. S ennek aktorai, a több képen is feltűnő vaskos, kopasz, dús emlőjű asszony, s a többiek, az égre néző, a kezét csípőjére tevő, az arcához nyúló nőalak, a szilfid ikerpár. S mindenekelőtt a köröttük hullámzó, őket előhívó, éppolyan nehezen meghatározható és kódolható, hol iszamósan zselészerűnek, hol rozsdafoltok tarkította, ragyák verte fémes felületnek ható közeg, mely néhány képen önálló szereplővé, taktilis képességeinket is bizsergésre késztető, hol nyúlós, hol lebegő, hol pedig földtani mintákra emlékeztető felületté válik.

S e részletek – ellentétben Nádas Péter önéletírásának címével – nem „világolnak”, nem emelkednek ki értelmezhető, racionalizálható szigetek gyanánt az emlékezet amorf plazmafolyamából. Néma árnyakként derengenek csupán, szigetekként a színek kocsonyás közegében. Mindenesetre becsüljük meg őket, mert ha ők is elmerülnek, nem marad más számunkra, mint a Bartus egyik (korábbi) képén bús eltökéltséggel korcsolyázó, nyomainkat már csak arcvonásaiban őrző amőba.

Pataki Gábor
művészettörténész