"A LÉTEZÉS PEREMÉN" 2017.11.27.

Örök jelen

Bartus Ferenc tere és ideje                                                           

s nincs múlt, jelen, sem jövendő

csak egy vastag gyapjúkendő,

annak bolyhos melegében

ringok a világ ölében.

(Orbán Ottó)

Van, hogy nem számít, mikor élünk. A jelenben, persze, a mostban. De se a jelent, sem ezt a mostot nem tudjuk sohasem megragadni – mire megtörténne, elmúlik. Az élet "folyamatos jelen"; a létezés állandó. Azt észlejük, ez utóbbit tudjuk. Az érzékelés tudást szül, a tudás fogalmakat. Az elme pedig jön-megy, járkál oda-vissza érzetek és fogalmak egyszerre változó és állandó közegében. Mígnem kiderül, hogy a változóban folyvást szaporodik az állandó, a szilárd pedig korántsem stabil. A jelen-létben esszenciálisan benne van a lét, de ezt a tapasztalat nem, csupán a tudat igazolja. A tudat a tapasztalásból tömböket csinál – így próbálja az itt-létben a létezést megragadni. Egyebek mellett: művekben. Ilyenkor – az alkotás folyamatában és a szemlélés idején – valóban nem számít, mikor élünk, melyik mostban. Akkor sem, ha a mű alkotója a saját-jelenre reflektál és a mi-jelenünkre kíván hatni. Ha pedig az itt-lét szorításában magát a létet bolygatja, az idő kiszabadul a 'jelen' markából és a 'lét' alakját ölti magára. Nem válik, nem válhat azzá (nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga), de létezővé igen, ami a létet – magán s magában egyaránt – hordozza. Korunk festői közül ehhez az idő- és létfelfogáshoz számomra Bartus Ferenc művészete áll a legközelebb.

Vannak képek, amiket olvasunk, és van, ahol a helyünket keressük. Vannak, melyeket érteni szeretnénk, mások az érzelmeinket mozgósítják. Bartus Ferenc festményei előtt a szemlélő-én egyszerűen csak élni akar. Nem „így” és nem „úgy, mint”. Nem csillagvirágos mezőn, kutyatestben; bölényméhben; macskafejű mininapóleonként, vagy tengermélyben. Még csak nem is álomvilágban, gyerekként ’mesék tején’ vagy ősi mítoszok közegében. Holott szeretjük az analógiákat, élni sem tudunk nélkülük. Ahogy Mayol keze leválik a létráról és a búvár elindul a delfin felé, magasból a mélybe, fényből a sötétbe, kékből a feketébe… De a Grand Bleu kamerája távolodik – sosem fogjuk látni azt a tekintetet, ami Jacques-ot a fent-lét valóságából a tér nélküli időbe vonzza. Ez a tekintet itt van, Bartus festményén (Születésnapomra); manatus fürkészi a humanust, aki az ő valóságába tévedt. Szájában virág: ajándék, béke, ígéret, otthon.

De a párhuzamok, a hasonlóságok és megfelelések más utakra is elcsábítanak. Legkivált a „századelőre”: Toulouse-Lautrec kutyája, Vrubel tündérei és démonai, Ciurlionis Békessége, Monet tavirózsái, Modigliani gladiólusza, Julia Margaret Cameron mítikus madonnái, Lewis Caroll fotóin a kis Alice Lidell, Csodaország keserű angyala… Ismerős világok Bartus közelében. Miként ilyenek a magyar szecesszió rokon világai is, Gulácsy, Mednyánszky, Csontváry, Csáth befelé táguló terei. És a kortársak: Szabados Árpád, Részegh Botond, Szász Sándor, s az írók, Tandori, Petri, Bodor Ádám.

Valamiként, persze, mind ott vannak a Bartus-festményeken. Lautrec hajat fésül, Szabados vonalat rajzol és előhívja a képet, Csontváry megfest minden kéket, Petri úgy menekül a fény felé, hogy tudja: odafönt nincs. Mégis, ezek a kirándulások valójában az időben biztonságot kereső elme játékai és tévedései. Hiszen: a Bartus-műben esszenciálisan benne van mindez és még számtalan más, de ezt a megélés nem, csupán a tudat igazolja. Az analógiák helyén a létre segített, létbe vetett képek; inkább előttük álljunk „egy szebb lelki világ szent óráit” élve – hogy az örökké modern Berzsenyit is fölidézzük.

Különös, hogy Bartus képei mennyire elbeszélőnek mutatják magukat. Ám a címadás és a markáns narratíva ellenére sem lehet ’olvasni’ őket, legkivált dekódolni. A mű egésze áll ellen minden efféle szándéknak. Foltok, rétegek, hiányok s a telítettség gamma-értékei alkotják a festmények matériáját. Az eltűnés és előtűnés alakzatai. Az előhívás erőteljes és a rejtve hagyás tétova gesztusai. A muráliákra jellemző visszafogottság, hűvösség, alázat - máshol a csillogásig élénk kolorit. Egybefonódás vagy ambivalencia? Nincs válasz. A válasz nyelvet feltételez, a nyelv pedig fogalmi háló. Márpedig ebben a világban ilyen hálóval nem lehet sireniát fogni.

Bartus festményei előtt a szemlélő valóban nem „így” vagy „úgy” él. Hanem feltétel nélkül. Megfontolások, körülmények, korlátok és fenntartás nélkül. Ahogyan nem lehet idekint vagy odafönt, de lehet, talán, idebent. Örök jelen – ez Bartus Ferenc tere és ideje. Érteni nincs esély. Tapasztalni végképp. Mégis mindenkor a birtokunkban. Volt, van és lesz.

Tat Galéria, Budapest, 2017. november 17.

Mányoki Endre