Egon és a lányka olaj, vászon, 150x200 cm |
Tükör olaj, vászon, 180x150 cm |
Meglepetés olaj, vászon, 180x150 cm |
Születésnapomra olaj, vászon, 180x150 cm |
Különbségek és hasonlóságok olaj, vászon, 180x150 cm |
Ecce homo olaj, vászon, 150x200 cm |
Nyár olaj, vászon, 78x58 cm |
Visszatekintés Akril, vászon, 58x78 cm |
BARTUS FERENC „HYPNAGOG” című kiállítása nyomán
Bartus Ferencz, minden bizonnyal korosztályának
egyik legkiemelkedőbb művészegyénisége. Pályakezdése óta követem művészi munkásságának
alakulását, mondhatom, hogy ismerem alkotói elképzeléseit. Ő az a fajta művész,
akinek kísérletező kedve hosszú távon sem apadt el, aki folyamatosan keresi a
műfaj (a festészet) technikai és formai megújításának lehetőségeit.
Ez a
művészi alapállás, éber figyelmet, felfokozott koncentrációkészséget,
lényeglátást, és megfelelő bátorságot igényel.
Szerencsére Bartus rendelkezik ezekkel adottságokkal.
Szerencsére Bartus rendelkezik ezekkel adottságokkal.
Alkotói pályájának kezdetén, olyan problémával
találta szembe magát és kezdett vele behatóan foglalkozni, ami a XX. század
művészeti kérdései közül, talán a legkomolyabbnak tekinthető, - nevezetesen, a
képsíkon megjelenített illuzórikus látvány „hazugságának” dilemmájával.
Köztudott, hogy Kazimir Malevics ezt a dilemmát, a kép síkjára egy fehér, ill.
fekete négyzetet festve oldotta fel, csakhogy mint kiderült, ez a megoldás
tulajdonképpen a „festészet végét” jelenti.
Bartus Ferenc ez irányú elképzelése
és művészi tette sem volt kevésbé radikális, de szerencsére, mint később
kiderült, az általa választott alkotó-folyamatban volt egy olyan lehetőség, ami
továbbgondolásra adott módot és okot.
Ő, a vászon síkján létrehozott látványt, mechanikus leképezéssel (klasszikus értelemben vett fotóeljárással) rögzítette. Fényérzékeny anyaggal vonta be a festővászon felületét, majd erre exponálta rá a kiválasztott képet, és ezt analóg képkidolgozással előhívta. Az így kapott „valóság-illúzió darabkát” aztán, különböző folyékony anyagokkal (lúgokkal, savakkal, festékekkel) „támadta meg, és roncsolta szét”, teret engedve ebben a folyamatban a véletlen történéseknek is.
Ez itt egy fontos momentum.
Ő, a vászon síkján létrehozott látványt, mechanikus leképezéssel (klasszikus értelemben vett fotóeljárással) rögzítette. Fényérzékeny anyaggal vonta be a festővászon felületét, majd erre exponálta rá a kiválasztott képet, és ezt analóg képkidolgozással előhívta. Az így kapott „valóság-illúzió darabkát” aztán, különböző folyékony anyagokkal (lúgokkal, savakkal, festékekkel) „támadta meg, és roncsolta szét”, teret engedve ebben a folyamatban a véletlen történéseknek is.
Ez itt egy fontos momentum.
Ismeretes, hogy a véletlennek
jelentős szerepe volt és van a tudományos kutatómunkában. A véletlen események
„eredményeire” felfigyelve, számtalan alapvető felismerés született a tudományos
kutatómunkát végzők körében.
Bartus is ezt a módszert alkalmazta, amikor a képroncsolás random folyamatában a véletlenszerűen létrejött alakzatokat és formákat megfigyelve, észrevette az azokban rejlő, a továbbfejlesztésre igencsak alkalmas lehetőségeket.
Élt is ezzel a „felkínálással”.
Ezeken a kísérleteken keresztül jutott el végül, egy meglehetősen sajátos fluid formavilágig, ahol is egy redukált színspektrumú környezetben lebegnek, kavarognak, egymásba folynak különös lárvaszerű, illetve embrionális állapotra emlékeztető alakjai.
Bartus is ezt a módszert alkalmazta, amikor a képroncsolás random folyamatában a véletlenszerűen létrejött alakzatokat és formákat megfigyelve, észrevette az azokban rejlő, a továbbfejlesztésre igencsak alkalmas lehetőségeket.
Élt is ezzel a „felkínálással”.
Ezeken a kísérleteken keresztül jutott el végül, egy meglehetősen sajátos fluid formavilágig, ahol is egy redukált színspektrumú környezetben lebegnek, kavarognak, egymásba folynak különös lárvaszerű, illetve embrionális állapotra emlékeztető alakjai.
Jelen kiállítás, alkotói munkásságának egy
következő lépcsőfokát jelöli.
Eddigi tapasztalatait és eredményeit felhasználva, ezúttal egy tudatosabb képi építkezés módszerét választotta a művész.
Eddigi tapasztalatait és eredményeit felhasználva, ezúttal egy tudatosabb képi építkezés módszerét választotta a művész.
De amint azt a kiállítás címe (hypnagog) is jelzi, nem bízza magát
teljes mértékben a ráció szigorára. A Hypnagog
- görög eredetű szó, és az elalvás előtti, az álmot megelőző és előidéző
állapotot jelöli. Mindenki tapasztalhatta már, hogy elalvás előtt, vizuális
képek tömege jelenhet/jelenik meg előtte, és mindenfajta logikai kapcsolatot
nélkülözve követik egymást, folynak egymásba.
Ezek az álomszerű percepciók, egészen meglepő szürreális formában is jelentkezhetnek, akárcsak az itt kiállított képek látványvilágában, ahol is különböző pszeudó – terekből néznek ránk, igencsak szokatlan formájú hibrid lények.
Ezeknek a stilizált fizikai tereknek a megjelenítése, bár beazonosítható természeti elemekből (fűcsomó, virág, felhő, horizontvonal stb.) vannak összerakva, mégsem nevezhető realista szemléletűnek, sokkal inkább egyfajta groteszk szürreálnak, - ezt erősíti egyébként a képtérbe elhelyezett figuráció is, ezeknek az emberfejű állatoknak, ill. állatfejű embereknek a hibridjei. Számomra elég nyilvánvaló, hogy itt most épp azoknak a bizonyos kvázi álomképeknek a lenyomatairól van szó, ezekkel szembesít a művész.
Ezek az álomszerű percepciók, egészen meglepő szürreális formában is jelentkezhetnek, akárcsak az itt kiállított képek látványvilágában, ahol is különböző pszeudó – terekből néznek ránk, igencsak szokatlan formájú hibrid lények.
Ezeknek a stilizált fizikai tereknek a megjelenítése, bár beazonosítható természeti elemekből (fűcsomó, virág, felhő, horizontvonal stb.) vannak összerakva, mégsem nevezhető realista szemléletűnek, sokkal inkább egyfajta groteszk szürreálnak, - ezt erősíti egyébként a képtérbe elhelyezett figuráció is, ezeknek az emberfejű állatoknak, ill. állatfejű embereknek a hibridjei. Számomra elég nyilvánvaló, hogy itt most épp azoknak a bizonyos kvázi álomképeknek a lenyomatairól van szó, ezekkel szembesít a művész.
A fizikai tér illúziójának hagyományosabb
megfogalmazása, a „Különbözőségek és hasonlóságok” ill. a „Randevú a halállal” című
alkotásokban fedezhető fel leginkább. Az előbbi mintha egy barlang bejáratát
idézné, (el)fekvő, kiszolgáltatott, és esendő állatfejű figurákkal az előtérben,
az utóbbi pedig egy ködbe vesző földsávot, amin (vagy ami fölött) egymásba
kapaszkodó emberpár térdepel „ég és föld közt kifeszítve”, mint egy drámai
hangulatú Goya tájképen. A „Próféta”, a „Meglepetés”, vagy a „Tükör” című
festményeken a kép háttér síkját, már csak a különböző színfoltok
tónuskülönbségei törik meg, és hoznak létre rajta csekély mértékű mélységérzetet.
Ezekben a tördelt felületű hátterekben lebegnek, a művész véglényszerű emberi torzói. Az „Ecce homo”, vagy a „Születésnapom” című műveknek terei aztán egyszerű háttérsíkká redukálódnak, - olyan ez, mintha egy díszlet horizontfüggönye előtt zajlanának szokatlanul furcsa, álomszerű események.
Ezekben a tördelt felületű hátterekben lebegnek, a művész véglényszerű emberi torzói. Az „Ecce homo”, vagy a „Születésnapom” című műveknek terei aztán egyszerű háttérsíkká redukálódnak, - olyan ez, mintha egy díszlet horizontfüggönye előtt zajlanának szokatlanul furcsa, álomszerű események.
Nem könnyű a művész sorsa manapság, amikor a
stílusirányzatok kora, úgy tünik lejárt, amikor a valamely trendhez, szellemi
törekvéshez való tartozás, és az ez általi beazonosítás biztonsága végleg
megszűnni látszik.
Egyetlen dolog maradt csupán a művész számára, ami irányt mutathat, és viszonylagos biztonságot jelenthet (de legalábbis lelki nyugalmat), az nem más, mint az bizonyos sokat emlegetett egyéni karakter, ami a művekben egyértelműen felismerhető, semmi mással össze nem téveszthető formát ölt. Úgy ítélem meg, hogy Bartus Ferencznek sikerült ezt a sajátos egyéni hangot megtalálnia.
Egyetlen dolog maradt csupán a művész számára, ami irányt mutathat, és viszonylagos biztonságot jelenthet (de legalábbis lelki nyugalmat), az nem más, mint az bizonyos sokat emlegetett egyéni karakter, ami a művekben egyértelműen felismerhető, semmi mással össze nem téveszthető formát ölt. Úgy ítélem meg, hogy Bartus Ferencznek sikerült ezt a sajátos egyéni hangot megtalálnia.
Nagy Balogh János Kiállítóterem,
Nagy Árpád Pika
https://www.youtube.com/watch?v=p2K7n9WlQmM&ab_channel=FerencBartus
https://uj.kispest.hu/hirek/6350-alom-elott-eppen
https://uj.kispest.hu/hirek/6350-alom-elott-eppen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése